Három hónap csend: Amikor egy nyaralás szétszakítja a családot

– Zsuzsanna, ezt nem gondolhatjátok komolyan! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a régi porcelán csészével, amit még az ő anyjától örökölt. A férjem, Gábor csak lesütötte a szemét, én pedig próbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy kimondjam azt, amit már hetek óta fontolgattunk.

– Ilona néni, most tényleg szükségünk van egy kis pihenésre. Tizenöt éve dolgozunk megállás nélkül, mindig csak a ház, a kert, a javítások… Most szeretnénk magunkra is gondolni – mondtam halkan, de határozottan.

A csend, ami ezután következett, szinte fojtogató volt. Ilona néni arca eltorzult a sértettségtől. – Hát persze. Magatokra! És én? Ki fogja kicserélni a tetőt? Ki fogja lefesteni a kerítést? – kérdezte remegő hangon.

Aznap este Gábor szótlanul ült mellettem az ágyban. – Lehet, hogy tényleg önzők vagyunk? – kérdezte halkan. – Anyám egész életében csak dolgozott értünk.

– És mi? Mi mikor élünk egy kicsit? – válaszoltam elcsukló hangon. Aztán mindketten elhallgattunk. A döntés már megszületett: idén nyáron nem lesz új tető, nem lesz új kerítés. Lesz viszont egy hét Balatonon, kettesben.

A következő hetekben Ilona néni nem szólt hozzánk. A reggeli kávé mellett csak sóhajtozott, néha hangosan csörömpölt az edényekkel. A szomszéd Marika néni is áthallatszott: – Hallottad? Zsuzsannáék elutaznak! Hát ilyenek ezek a mai fiatalok…

A nyaralás alatt próbáltam elengedni mindent. Gáborral sétáltunk a parton, fagyit ettünk Füreden, hajókáztunk Tihany felé. De minden este, amikor lefeküdtem, eszembe jutott Ilona néni arca. Vajon mit csinál most? Egyedül van? Haragszik még?

Amikor hazajöttünk, a házban dermesztő csend fogadott. Ilona néni nem volt otthon. Az asztalon egy cetli: „Elmentem Marikához. Ne várjatok vacsorával.” Gábor csak sóhajtott.

Azóta három hónap telt el. Három hónap csendben, feszültségben. Ilona néni ugyanúgy elvégzi a dolgát a házban, de hozzánk alig szól. Ha kérdezek valamit, röviden válaszol. Ha Gábor próbál beszélgetni vele, csak vállat von.

Egyik este Gáborral ültem a teraszon. – Szerinted valaha megbocsát nekünk? – kérdeztem.

– Nem tudom – felelte keserűen. – De nem élhetjük mindig mások életét.

Aztán jött az ősz, és az első eső beázást hozott a régi tetőn keresztül. Ilona néni szó nélkül törölgette fel a vizet a nappaliban. Éreztem a bűntudatot, de valahol mélyen azt is, hogy végre egyszer magunkért tettünk valamit.

Egy vasárnap reggel Ilona néni váratlanul leült mellénk a konyhában. – Tudjátok… lehet, hogy igazatok volt – mondta halkan. – De nehéz elfogadni, hogy már nem én vagyok az első.

Sírtam azon a reggelen. Ő is sírt. Gábor átölelte mindkettőnket.

Most itt ülök, három hónap csend után, és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet egyszerre önmagunkat választani és mégis megőrizni a család békéjét? Vagy mindig választanunk kell?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri feláldozni a saját boldogságunkat másokért?