Elveszett otthon, megtört bizalom: Az én történetem anyósommal és a családi árulással

– Te tényleg azt hiszed, hogy csak úgy átadom neked az otthonomat? – kérdeztem remegő hangon, miközben az ablakon túl már sötétedett, és a konyhaasztalnál ülve anyósom hideg tekintetét figyeltem.

– Mariann, ez mindannyiunk érdeke – felelte Ilona, a férjem édesanyja, akinek szavai mindig pengeként vágtak belém. – Ha átírod rám a lakást, végre nagyobb helyen élhetünk mindannyian. Te is tudod, hogy Zsolt mennyire szeretné ezt.

A szívem hevesen vert. Zsolt, a férjem, ott ült mellettem, de nem nézett rám. Csak bámulta a kezét, mintha hirtelen elfelejtette volna, hogyan kell megszólalni. Tudtam, hogy szereti az édesanyját – talán túlságosan is –, de most úgy éreztem, egyedül maradtam ebben a harcban.

A lakás, amit apám halála után örököltem, volt az egyetlen biztos pont az életemben. Minden emlék, minden boldog pillanat ott élt a falak között. És most azt várták tőlem, hogy adjam fel mindezt egy ígéretért cserébe.

– Mi lesz velem, ha valami történik? – kérdeztem halkan. – Ha egyszer csak úgy döntenétek, hogy már nincs rám szükség?

Ilona felnevetett. – Ugyan már! Miért gondolod mindig a legrosszabbat? Család vagyunk!

De én tudtam, hogy ebben a családban a szó nem mindig jelentett biztonságot. Zsolt nővére, Ágnes már évekkel ezelőtt kitúrta az apját a közös házból egy ügyes jogi manőverrel. Azóta mindenki csak suttogott erről a családban.

Aznap este nem aludtam. Zsolt próbált megnyugtatni.

– Szeretlek, Mariann. Anyám csak jót akar. És tényleg jobb lenne nekünk egy nagyobb lakásban…

– De miért kell ehhez az én lakásom? Miért nem adjátok el a tiéteket? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Mert az övék már terhelt – motyogta Zsolt. – Hitelek vannak rajta…

A következő napokban mindenki próbált meggyőzni. Ágnes is felhívott.

– Ne légy önző! Gondolj Zsoltra is! – mondta ridegen.

Az anyám viszont sírva könyörgött: – Kislányom, ne add oda nekik! Az apád ezért dolgozott egész életében!

A munkahelyemen sem tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Judit észrevette, hogy valami nincs rendben.

– Mi történt? – kérdezte együttérzően.

Elmeséltem neki mindent. Judit csak csóválta a fejét.

– Mariann, ez nagyon veszélyes játék. Ha egyszer átírod a lakást, többé nincs visszaút.

Hazafelé menet végig azon gondolkodtam: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak próbálom megvédeni magam attól, amitől mindig is féltem: hogy elveszítem azt a keveset is, ami az enyém?

Egy este Zsolt részegen jött haza. Veszekedni kezdtünk.

– Mindig csak magadra gondolsz! – kiabálta. – Miért nem tudsz bízni bennünk?

– Mert látom, mi történik ebben a családban! – vágtam vissza könnyek között. – Nem akarok úgy járni, mint az apád!

Zsolt akkor először ütött az asztalra. Megijedtem tőle. Aznap éjjel eldöntöttem: beszélek egy ügyvéddel.

Az ügyvéd szerint teljesen jogosak a félelmeim.

– Ha átírja a lakást az anyósára, onnantól kezdve semmi joga nem lesz hozzá – mondta komoran. – Gondolja át nagyon alaposan.

A döntés súlya nyomasztott. Egyik oldalon ott volt Zsolt és az ígéret egy közös jövőről; a másikon az apám emléke és az önállóságom.

Végül leültem Zsolttal beszélni.

– Nem fogom átírni a lakást – mondtam határozottan. – Sajnálom, de nem tudok bízni ebben az egészben.

Zsolt először dühös lett, majd napokig nem szólt hozzám. Ilona pedig minden családi ebédet pokollá tett.

– Hálátlan vagy! – sziszegte egyszer a fülembe. – Majd meglátod, mit veszítesz!

De én kitartottam. Tudtam, hogy ha most engedek, soha többé nem lesz saját otthonom.

Végül Zsolt elköltözött. Ilona diadalmasan mosolygott rám utoljára.

Azóta egyedül vagyok ugyanabban a lakásban. Néha fáj a magány és hiányzik Zsolt ölelése. De amikor végignézek a szobákon, érzem: helyesen döntöttem.

Mégis néha felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg csak önző voltam? Vagy egyszerűen csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?