Egy fedél alatt az anyósommal: harc a szabadságért egy vasfegyelmet követelő házban

– Már megint nem úgy hajtogattad össze a törölközőket, ahogy szoktam! – csattant fel Margit néni hangja a fürdőszoba ajtajából. A kezem remegett, ahogy visszatettem a polcra a kék frottírt. Nem szóltam semmit, csak bólintottam, de belül forrt bennem a düh. Vajon meddig kell még ezt elviselnem?

Amikor Gáborral összeházasodtunk, azt hittem, végre elkezdhetem a saját életemet. De az albérlet árak az egekben voltak, és Gábor anyja, Margit néni, felajánlotta, hogy költözzünk hozzájuk Kispestre. „Csak amíg összegyűjtjük az önrészt egy lakásra” – mondta Gábor biztatóan. Akkor még nem tudtam, hogy ez az „átmeneti” időszak három évig fog tartani.

Margit néni házában minden perc be volt osztva. Reggel hatkor kelés, reggeli pontosan fél hétkor. A kávét csak ő főzhette le, mert szerinte én túl erősen csinálom. A mosogatásnál is mindig ott állt mögöttem, és ha egy poháron vízfolt maradt, szóvá tette. „Az én házamban rend van!” – ismételgette naponta többször is.

Gábor próbált közvetíteni köztünk, de legtöbbször csak annyit mondott: – Légy türelmes, anyám ilyen. Majd megszokod.

De nem szoktam meg. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját életemben. Minden apró döntést Margit néni hozott meg: mit főzzünk ebédre, mikor mossunk, mikor jöhet hozzánk vendég. A barátnőimet már nem mertem áthívni, mert Margit néni mindig kritizálta őket: „Ez a Zsuzsa lány túl hangos”, „A Kata biztos nem segít otthon az anyjának”.

Egy este Gábor későn ért haza a munkából. Margit néni már az ajtóban várta:
– Hol voltál ilyen sokáig? A vacsora kihűlt!
– Dolgoztam, anya – sóhajtott Gábor.
– És te? – fordult felém éles pillantással – Miért nem melegítetted meg neki?

A torkomban gombóc nőtt. – Nem tudtam, mikor ér haza – válaszoltam halkan.
– Ha jobban odafigyelnél a férjedre, nem lenne ilyen fáradt! – vágta rá Margit néni.

Aznap este sírva feküdtem le. Gábor átölelt, de ő sem tudott mit mondani. Másnap reggel újra kezdődött minden elölről.

A legrosszabb az volt, amikor a saját szüleimről kezdett beszélni. „Az anyád biztos nem tanított meg rendesen főzni” vagy „Az apád mindig ilyen csendes volt?” – kérdezte gúnyosan. Úgy éreztem, mindenemet elveszi: a múltamat, a szokásaimat, az önbecsülésemet.

Egy vasárnap délután végül kitört belőlem minden:
– Margit néni, kérem, hagyjon nekem egy kis teret! Nem vagyok gyerek!
– Az én házamban az én szabályaim érvényesek! Ha nem tetszik, el lehet menni! – vágta rá hidegen.

Gábor csak állt közöttünk némán. Aznap este órákig veszekedtünk. Ő azt mondta, hálásnak kellene lennem az anyjának. Én viszont úgy éreztem, lassan elveszítem önmagam.

Elkezdtem titokban állásokat keresni. Minden interjú után reménykedtem, hogy végre lesz pénzünk albérletre. De mindig közbejött valami: Gábor elvesztette a munkáját pár hónapra, vagy váratlan kiadásaink lettek.

Egyik este Margit néni váratlanul bejött a szobánkba:
– Beszéltem a szomszéd Marikával. A lánya most vált el, és visszaköltözött hozzájuk. Ők is meg tudják oldani! Ti miért nem?
– Mi próbálkozunk, anya – mondta Gábor fáradtan.
– Próbálkoztok? Az kevés! – csattant fel Margit néni.

Aztán egy nap kaptam egy telefonhívást: felvettek egy irodába titkárnőnek. Az első fizetésemből kibéreltünk egy pici garzont Zuglóban. Amikor bejelentettük Margit néninek, hogy költözünk, csak ennyit mondott:
– Majd meglátjátok, nélkülem semmire sem mentek!

Az első éjszaka az új lakásban sírtam és nevettem egyszerre. Végre szabad voltam – de valami mégis hiányzott. Talán az otthonosság érzése? Vagy csak az évek alatt rám rakódott félelem?

Most már tudom: néha a szabadság ára az, hogy elveszítjük azt is, amihez valaha tartoztunk. De vajon tényleg megéri mindent feladni csak azért, hogy önmagunk lehessünk? Ti mit tennétek a helyemben?