„Amikor nehéz idők jöttek, a férjem családja sosem kérdezte, hogy vagyok” – Többé nem nyújtok segítő kezet

– Miért nem szóltál előbb, hogy rosszul vagy? – kérdezte az anyósom, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a kávésbögrével. Hangjában semmi aggodalom, csak szemrehányás.

A szívem összeszorult. Már megint. Hányszor próbáltam elmagyarázni, hogy nem csak akkor vagyok itt, amikor nekik kell valami? Hányszor vittem el az apósomat orvoshoz, hányszor magyaráztam el a gyógyszereket, hányszor maradtam ott éjszakába nyúlóan, hogy segítsek? De amikor én kerültem bajba, amikor a kórházban töltöttem három napot egy súlyos fertőzéssel, senki sem hívott fel. Még csak egy üzenetet sem kaptam.

A férjem, Gábor, próbált közvetíteni. – Tudod, anyámék nem a szavak emberei – mondta halkan, miközben este az ágyban feküdtünk. – Sosem voltak azok. De biztos vagyok benne, hogy aggódtak.

– Akkor miért nem mutatták ki? – suttogtam vissza könnyes szemmel. – Én mindig ott vagyok nekik. Még akkor is, amikor már alig állok a lábamon.

Gábor csak sóhajtott. Nem értette. Vagy nem akarta érteni.

Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy kívülálló vagyok ebben a családban. Az esküvőnkön Margit néni, az anyósom, csak annyit mondott: „Remélem, tudod, mibe vágsz bele.” Akkor még azt hittem, csak viccel. De ahogy teltek az évek, egyre világosabb lett: sosem fogadnak be igazán.

A családi ebédeken mindig én voltam az, aki felszolgált, mosogatott, segített a gyerekekkel. Ha valaki megbetegedett – legyen az sógornőm, Zsuzsa vagy apósom, Lajos bácsi –, engem hívtak. „Te úgyis ápolónő vagy, tudod mit kell csinálni.” És én mentem. Akkor is mentem, amikor fáradt voltam egy 12 órás műszak után. Akkor is mentem, amikor a saját szüleimhez hetek óta nem jutottam el.

De amikor tavaly ősszel elkapott az influenza és tüdőgyulladás lett belőle, három napig feküdtem a kórházban. Gábor dolgozott, de legalább minden nap bejött hozzám pár percre. Az anyósomék? Egy szó sem. Egy látogatás sem. Még csak egy tál levest sem küldtek.

Hazajöttem, és próbáltam nem haragudni. Próbáltam megérteni őket. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább éreztem: ez nem normális. Egyik este Gáborral vitatkoztunk.

– Szerinted ez rendben van? – kérdeztem tőle remegő hangon. – Hogy én mindent megteszek értük, de ők semmit sem tesznek értem?

– Nem tudom – felelte fáradtan. – Ilyenek ők.

– És te? Te ilyen vagy?

Nem válaszolt.

Aztán jött a karácsony. A családi vacsorán Margit néni megint rám bízta a főzést és a tálalást. Zsuzsa sógornőm csak annyit mondott: „Jól van, te úgyis szeretsz segíteni.” Akkor valami eltört bennem.

A vacsora után félrehívtam Gábort.

– Elég volt – mondtam neki határozottan. – Többé nem fogok mindent elvégezni helyettük. Nem fogok rohanni minden hívásukra. Ha bajban lesznek, oldják meg maguk.

Gábor döbbenten nézett rám.

– Ezt nem gondolhatod komolyan…

– De komolyan gondolom. Elegem van abból, hogy csak akkor kellek nekik, ha hasznuk van belőlem.

Másnap reggel Margit néni felhívott.

– Jaj, drágám, Lajosnak nagyon fáj a háta, nem tudnál ránézni?

– Sajnálom Margit néni – válaszoltam nyugodtan –, most pihenek. Kérem, hívjanak orvost.

Hosszú csend volt a vonalban.

Azóta eltelt pár hét. A család furcsán viselkedik velem. Zsuzsa sógornőm megsértődött, Margit néni panaszkodik Gábornak. De én először érzem azt, hogy magamért is kiálltam.

Sokszor elgondolkodom: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre megtanultam nemet mondani? Miért olyan nehéz elfogadni azt, hogy én is ember vagyok? Vajon hányan érzik még ezt Magyarországon? Várom a véleményeteket…