Anyós az ajtóm előtt: Meddig tart a türelem, hol kezdődik az önvédelem?

– Már megint ő az – gondoltam, miközben a csengő éles hangja visszhangzott a lakásban. A kezem remegett, ahogy a kilincshez nyúltam. Az anyósom, Katalin állt az ajtóban, kezében egy tál gőzölgő húslevessel és azzal a jól ismert, mindentudó mosollyal az arcán.

– Szia, drágám! Gondoltam, megleplek egy kis ebéddel. – mondta, mintha teljesen természetes lenne, hogy hétfő délelőtt bejelentés nélkül toppan be hozzánk.

A gyomrom összeszorult. Mögötte már ott parkolt a szürke Suzuki, tudtam, hogy legalább két órát maradni fog. A férjem, Gábor még dolgozott, a kisfiunk, Marci épp aludt. Egyedül voltam vele. Megint.

– Katalin néni, most épp altatom Marcit… – próbáltam halkan, de határozottan mondani.

– Ugyan már! Egy kis leves senkinek sem árt – legyintett, és már lépett is befelé. A cipőjét sosem vette le rendesen, csak úgy félig lerúgta a lábáról. A nappaliban leült a kanapéra, mintha otthon lenne.

Az anyósom mindig is ilyen volt: mindent jobban tudott. Szerinte a lakásunk túl kicsi, a nevelési elveim túl modern, Gábor túl sokat dolgozik, én pedig túl érzékeny vagyok. Az első években próbáltam megfelelni neki. Mosolyogtam, bólogattam, még akkor is, amikor legszívesebben sírtam volna. De mostanra elfáradtam.

Ahogy néztem őt a kanapén ülve, eszembe jutottak azok az esték, amikor Gáborral veszekedtünk miatta. Hányszor mondtam neki: „Nem bírom tovább! Miért nem állsz ki mellettem?” Ő csak legyintett: „Anyám ilyen, nem fog megváltozni.”

De mi lesz velem? Meddig kell tűrnöm?

Katalin közben már kinyitotta az ablakot – „Itt bent olyan fülledt!” –, majd átrendezte a díszpárnákat. Éreztem, ahogy a harag lassan elönti a mellkasomat.

– Katalin néni, kérlek… – kezdtem újra.

– Jaj, ne haragudj már! Csak segíteni akarok. Tudod, amikor Gábor kicsi volt… – és már indult is a történetáradat.

A szavak összefolytak a fejemben. Segíteni akar? Vagy csak irányítani mindent? Vajon észreveszi-e valaha, hogy ezzel mennyire bánt?

A telefonon pittyent egy üzenet: „Hogy vagytok?” – írta az anyukám. Hirtelen elöntött a honvágy: mennyivel egyszerűbb volt otthon, vidéken, ahol mindenki tudta a helyét.

Katalin közben már a hűtőt nyitogatta: „Van elég tej? Marcinak kellene több gyümölcsöt adni!”

Elpattant bennem valami.

– Katalin néni! – mondtam hangosabban, mint szerettem volna. – Szeretném megkérni, hogy legközelebb szóljon előre, mielőtt jön. És… kérem, ne rendezze át a lakást. Ez az én otthonom is.

Megfagyott a levegő. Katalin rám nézett – először láttam rajta igazi meglepetést.

– Hát… én csak jót akartam – suttogta.

– Tudom – feleltem halkan –, de nekem is szükségem van egy kis nyugalomra. Szeretném én eldönteni, mikor jön hozzánk vendég.

Csend lett. Katalin lassan felállt, visszavette a cipőjét.

– Akkor majd legközelebb szólok – mondta halkan.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, remegve ültem le a kanapéra. Egyszerre éreztem bűntudatot és megkönnyebbülést. Vajon most haragszik rám? Mit fog mondani Gábornak? Vajon ő kiáll majd mellettem?

Este Gábor fáradtan ért haza. Látta rajtam, hogy valami történt.

– Mi baj van? – kérdezte aggódva.

– Anyukád itt volt… és végre megmondtam neki, hogy ez így nem mehet tovább.

Gábor sóhajtott.

– Tudom, hogy nehéz vele. De örülök, hogy kiálltál magadért.

Meglepődtem. Talán most először éreztem azt, hogy tényleg támogat.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. Vajon jól tettem? Lehet-e egy magyar családban határokat húzni anélkül, hogy megbántanánk egymást? Vagy örökre bűntudatban kell élni azért, mert önmagunkat választjuk?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol van az egészséges határ szeretet és önvédelem között?