Anyósom hétvégéje: Egy családi hétvége, ami örökre megváltoztatott

– Már megint itt vannak! – suttogtam magam elé, miközben a konyhapultnál álltam, és a harmadik adag pogácsát gyúrtam. A nappaliból áthallatszott anyósom hangja, ahogy épp a férjemnek, Gábornak magyarázta, hogy a múlt héten mennyivel szebben volt elrendezve a nappali. – Zsuzsikám, nem tudnád kicsit jobban elpakolni a cipőket az előszobában? – szólt be hangosan, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy minden hétvégén újra és újra átrendezem az egész lakást.

A szívem hevesen vert. Minden alkalommal, amikor meghallottam a nevemet az ő szájából, összeszorult a gyomrom. Gábor rám nézett, szemeiben bocsánatkérés csillogott, de nem szólt semmit. Tudta jól, hogy ez az én harcom. Az anyósommal való viszonyunk sosem volt egyszerű. Már az esküvőnk előtt is éreztette velem, hogy szerinte senki sem elég jó a fiának. Most pedig, hogy minden hétvégén nálunk vannak, mintha csak vizsgáztatna: vajon elég jó háziasszony vagyok-e?

A gyerekek, Lili és Marci, csendben ültek a szobájukban. Ők is tudták, hogy ilyenkor jobb nem feltűnni. Az egész házban vibrált a feszültség. Anyósom minden mozdulatomat figyelte: hogyan terítek, mennyire ropogós a rántott hús, mennyi porcica van a sarokban. – Régen nálunk nem volt ilyen – mondta gyakran, mintha csak emlékeztetni akarna rá, hogy sosem leszek olyan, mint ő.

Az apóssal könnyebb volt. Ő csendben ült a fotelben, újságot olvasott vagy szunyókált. Néha rám mosolygott, mintha azt mondaná: „Kitartás!” De az anyósom energiája mindent betöltött. Minden szombat reggel ugyanaz: korán keltem, takarítottam, főztem, sütöttem. Mire megérkeztek, már fáradtabb voltam, mint egy átlagos hétfő este.

– Zsuzsikám, nem lenne jobb, ha inkább mákos bejglit sütnél? A múltkor is jobban ízlett – szólt oda vasárnap reggel. A kezem ökölbe szorult a konyharuhán. Gábor odalépett hozzám: – Segítsek valamiben? – kérdezte halkan.

– Nem kell – feleltem fojtott hangon. – Csak menj vissza hozzájuk.

A hétvégék egyre hosszabbnak tűntek. Egyre kevesebbet aludtam péntek éjjelente; már előre féltem attól, ami rám várt. Néha azon kaptam magam, hogy irigylem azokat az ismerőseimet, akiknek a családja messze él, vagy akiknek az anyósa csak ritkán jelentkezik be.

Egyik vasárnap délután azonban betelt a pohár. Anyósom épp azt magyarázta Gábornak, hogy szerinte túl sokat dolgozom, és emiatt nem foglalkozom eleget a gyerekekkel. – Régen az anyák otthon voltak! – mondta fennhangon. – Nem kellett nekik karrier meg önmegvalósítás.

Éreztem, ahogy elönt a düh és a tehetetlenség. Felpattantam az asztaltól.

– Elég! – kiáltottam. – Nem bírom tovább! Minden hétvégén ugyanaz történik! Mindent megteszek, hogy jól érezzétek magatokat nálunk, de sosem elég! Mindig van valami kritika! Nem vagyok tökéletes háziasszony, de ez az én otthonom is!

A szoba elcsendesedett. Anyósom döbbenten nézett rám; Gábor arca elsápadt. A gyerekek is előbújtak a szobájukból.

– Zsuzsi… – kezdte anyósom halkan –, én csak segíteni akartam…

– Segíteni? – kérdeztem vissza remegő hangon. – Az nem segítség, ha minden mozdulatomat kritizálod! Szükségem van egy kis nyugalomra! Szükségem van arra, hogy néha csak mi legyünk együtt! Hogy ne kelljen minden hétvégén megfelelnem valakinek!

Gábor felállt mellém.

– Anya… talán tényleg túlzás volt ez már – mondta halkan.

Anyósom arca megkeményedett.

– Ha így gondoljátok… akkor talán jobb lesz, ha most hazamegyünk.

Az ajtó becsapódott mögöttük. A házban csend lett. Először éreztem azt hosszú idő után, hogy levegőt kapok.

Aznap este Gábor átölelt.

– Sajnálom – suttogta. – Tudom, mennyit jelentett neked ez a kiállás.

– Muszáj volt – feleltem halkan. – Különben elveszítem önmagam.

Azóta más lett minden. Anyósomék ritkábban jönnek; amikor mégis eljönnek, igyekszem határokat húzni. Nem könnyű. Néha bűntudatom van; néha felszabadultnak érzem magam. De legalább már tudom: nem lehet mindig mindenkinek megfelelni.

Vajon hányan élnek így Magyarországon? Hányan érzik azt hétvégéről hétvégére, hogy elvesznek a családi elvárások tengerében? Ti mit tennétek a helyemben?