Amikor az osztályterem csatatérré válik: Az én történetem, apámé és a csend, ami mindent szétzúz

– Máté, ne hisztizz már! – csattant fel Károly bácsi hangja, miközben én a padban ülve próbáltam levegőt venni. A fejem zúgott, a látásom elhomályosult, és éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. – Tényleg rosszul vagyok… – suttogtam, de a hangom elveszett a zsibongásban. Az osztálytársaim közül néhányan összenéztek, mások csak nevettek rajtam. A tanár meg csak legyintett.

A következő pillanatban minden elsötétült. Amikor magamhoz tértem, már a földön feküdtem, körülöttem riadt arcok. Valaki vizet locsolt az arcomra. – Hozzátok gyorsan a portást! – hallottam valakit kiabálni. Károly bácsi csak állt ott, karba tett kézzel, és azt mondta: – Ez csak figyelemfelkeltés. Nem kell ebből ügyet csinálni.

Aznap délután apámért, Lászlóért jöttem ki az iskolából. Ő mindig pontos volt, mindig aggódott értem – főleg mióta anyám elhagyott minket két éve. Amikor meglátta a sápadt arcomat és remegő kezemet, rögtön kérdezte: – Mi történt veled?

Elmondtam neki mindent. Hogy kértem segítséget, hogy nem kaptam. Hogy mindenki csak nézett vagy nevetett. Apám arca megkeményedett. – Ezt nem hagyhatjuk annyiban – mondta halkan, de olyan erővel, amit ritkán hallottam tőle.

Másnap reggel apám bement az iskolába. Az igazgatói irodában Károly bácsi is ott ült. – A fiam rosszul lett az órán – kezdte apám –, és ön nem segített neki. Ez elfogadhatatlan.

Az igazgatónő, Sára néni, udvariasan mosolygott: – Biztosan félreértés történt. A tanáraink mindent megtesznek a gyerekekért.

– Akkor miért mondja mindenki azt, hogy csak hisztiztem? – kérdeztem halkan.

Károly bácsi vállat vont: – Máté gyakran panaszkodik mindenféle apróságra. Nem gondoltam volna, hogy komoly.

Apám ökölbe szorította a kezét. – Az én fiam nem hazudik! Ha azt mondja, rosszul van, akkor rosszul van! Miért nem lehet ezt komolyan venni?

Az igazgatónő sóhajtott. – Nézze, László, sok gyerek próbálja elkerülni a dolgozatokat vagy felelést ilyen trükkökkel…

– Ez nem trükk volt! – kiáltottam fel.

A beszélgetés zsákutcába futott. Apám dühösen távozott velem együtt. Otthon leültünk az asztalhoz. – Máté – mondta halkan –, tudod, hogy mindig kiállok érted. De néha úgy érzem, mintha falakba ütköznénk ebben az országban…

Aznap este nem tudtam aludni. A fejemben újra és újra lejátszódott a jelenet: ahogy kérem a segítséget, ahogy mindenki közönyös marad. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl érzékeny lennék? Vagy tényleg ennyire nem számít egy gyerek szava?

A következő napokban az osztályban is megváltozott minden. Néhányan csúfoltak: – Na mi van, Máté? Megint elájulsz? Mások kerültek; mintha fertőző lennék. Csak Anna ült oda hozzám szünetben.

– Ne törődj velük – mondta halkan. – Tudom, hogy tényleg rosszul voltál.

– De miért nem hisz nekem senki? – kérdeztem kétségbeesetten.

Anna vállat vont: – Mert itt mindenki fél a bajtól. Inkább úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi.

Otthon apám egyre feszültebb lett. Egyik este összeveszett telefonon a nagymamámmal is.

– László, ne csinálj ügyet ebből! Régen is voltak ilyenek az iskolában…

– De anya! Nem érted? Ha most nem állunk ki Máté mellett, akkor ki fog?

A családunkban is feszültség lett ebből. A nagymamám szerint túlérzékenyek vagyunk; apám szerint viszont ha most hallgatunk, akkor soha semmi nem fog változni ebben az országban.

Egyik este apám leült mellém az ágyra.

– Tudod, fiam – kezdte –, amikor én voltam gyerek, engem is sokszor nem vettek komolyan a felnőttek. Azt hittem, mostanra már más lesz minden… De úgy látszik, még mindig ugyanazok a falak állnak köztünk és közöttük.

– Mit tegyünk most? – kérdeztem halkan.

– Nem tudom – sóhajtott apám –, de egy biztos: én mindig hinni fogok neked.

Azóta eltelt pár hét. Az iskola nem kért bocsánatot; Károly bácsi ugyanúgy tanít tovább. De valami bennem végleg megváltozott: már nem hiszek abban, hogy a felnőttek mindig igazságosak. És abban sem hiszek már feltétlenül, hogy ha bajban vagyok, akkor biztosan segítenek majd.

De vajon hány gyerek érzi még ugyanezt nap mint nap ebben az országban? És vajon mikor lesz végre bátorságunk kimondani azt, ami fáj?