Minden hétvége pokol: Egy meny vallomása, aki a saját otthonáért harcol

– Már megint péntek van… – suttogtam magam elé, miközben a konyhapultnak támaszkodva néztem az órát. Fél nyolc múlt, a kávém kihűlt, a gyomromban pedig ismerős szorítás. Tudtam, hogy bármelyik percben megszólalhat a kapucsengő, és kezdetét veszi az újabb hétvégi rémálom.

– Zsuzsa, ugye megint nem felejtetted el, hogy anyámék jönnek? – szólt be a férjem, Gábor a fürdőszobából. Hangja fáradt volt, de benne volt az a kimondatlan elvárás is: készüljek fel mindenre, ahogy mindig.

– Nem felejtettem el – válaszoltam halkan, de ő már nem is figyelt rám.

A kapucsengő éles hangja szinte belém mart. Anyósom, Ilona és apósom, László pontosan érkeztek, ahogy minden pénteken. Ilona már az előszobában kritizálni kezdett:

– Zsuzsikám, hát ezt a cipőt választottad? Tudod, hogy Gábornak nem tetszik az ilyen… És a nappali… hát, lehetne tisztább is.

László csak bólintott, de a tekintete mindent elárult: ő is úgy gondolta, hogy kevés vagyok. Gábor ilyenkor mindig eltűnt – vagy a garázsban szerelt valamit, vagy elment bevásárolni. Egyedül maradtam velük, mint egy vizsgázó diák két szigorú tanár előtt.

Az ebédlőasztalnál Ilona átvette az irányítást:

– Majd én tálalok! – mondta, és már pakolta is ki a hűtőből az ételeket. – Látod, Zsuzsa, így kell ezt csinálni. Az én időmben egy asszony tudta a dolgát.

Évekig hallgattam ezt. Először próbáltam kedves lenni, aztán csendben maradtam. Azt hittem, ha nem szólok vissza, egyszer majd elfogadnak. De csak egyre bátrabbak lettek. Volt olyan hétvége, amikor Ilona a főztömet is kidobta:

– Ezt inkább ne adjuk Gábornak… majd én főzök valami rendeset!

A legrosszabb az volt, amikor a kisfiam, Marci előtt is kritizáltak:

– Látod, kisunokám, anyád nem tud rendet tartani! – mondta Ilona nevetve.

Marci rám nézett nagy szemekkel. Akkor éreztem először igazán: ha most sem teszek semmit, nemcsak magamat vesztem el, hanem a fiam tiszteletét is.

Egyik szombat este Gábor későn ért haza. A nappaliban ültem a sötétben.

– Miért nem kapcsoltál villanyt? – kérdezte.

– Minek? Úgyis csak árnyék vagyok ebben a házban – mondtam ki halkan.

Gábor leült mellém. – Tudom, hogy nehéz velük… De hát ők a szüleim.

– És én ki vagyok neked? – kérdeztem vissza remegő hangon.

Nem válaszolt. Csak ültünk egymás mellett csendben. Aznap éjjel alig aludtam. A gondolataim csak kavarogtak: miért hagyom ezt? Miért érzem magam láthatatlannak a saját otthonomban?

Másnap reggel Ilona már korán sürgött-forgott a konyhában.

– Zsuzsa! Hol tartod a jó edényeket? Ezek itt mind karcosak! – kiabált be.

Valami eltört bennem. Bementem hozzá és először néztem igazán a szemébe.

– Ilona néni, kérem… Ez az én konyhám. Kérem, hagyja békén az edényeimet.

Meglepődött. László is felkapta a fejét.

– Hogy beszélsz te velem? – kérdezte Ilona döbbenten.

– Úgy beszélek, ahogy egy felnőtt nő beszélhet egy másikhoz. Elég volt abból, hogy minden hétvégén megaláznak. Ez az én otthonom is!

A hangom remegett, de végre kimondtam mindent. Gábor bejött a konyhába.

– Mi folyik itt?

– A feleséged végre kiáll magáért – mondta László csendesen.

Ilona sértődötten kivonult a konyhából. Gábor rám nézett – először láttam rajta valami tiszteletfélét.

Aznap délután csend volt nálunk. Marci odabújt hozzám.

– Anya… most te vagy az erős?

Elmosolyodtam és megsimogattam a fejét.

A következő hétvégén Ilonáék visszafogottabbak voltak. Nem lett minden tökéletes – de már nem hagytam magam. Gábor is többször mellém állt apró dolgokban.

Most már tudom: ha nem harcolok magamért, senki más nem fogja megtenni helyettem. De vajon meddig tart ki ez az erő? És hány magyar nő él még így némán a saját otthonában?