Dédapám új felesége miatt elveszítettük a családunkat – Egy unoka fájdalmas vallomása
– Dédapa, te tényleg elfelejtettél minket? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam nem sírni. Az ablakon túl a szomszéd Marika néni virágait locsolta, mintha semmi sem történt volna. Dédapám csak hallgatott, a tekintete elúszott valahova a múltba, vagy talán már Marikához.
Gyerekkoromban minden nyaramat náluk töltöttem. Dédapa mindig mesélt, hogyan építette fel saját kezével ezt a házat, hogyan ismerte meg nagymamát a falusi bálban. A kertben együtt szedtük a málnát, és minden este együtt ettük a vacsorát. Azt hittem, ez örökké így marad.
Aztán nagymama hirtelen meghalt. Az egész családot megrázta, de leginkább dédapát. Hetekig csak ült a verandán, nézte az üres széket maga mellett. Mi próbáltunk segíteni neki: anyu főzött rá, apu megjavította a kerítést, én pedig minden nap átmentem hozzá beszélgetni. De valami megtört benne.
Egy nap aztán Marika néni, a szomszédasszony, egyre gyakrabban jelent meg nálunk. Először csak süteményt hozott, aztán már együtt kávéztak, végül pedig ott is maradt éjszakára. Anyuval összenéztünk – mindketten éreztük, hogy valami nincs rendben.
– Nem lehet csak úgy elfelejteni anyámat! – csattant fel anyu egy este, amikor megtudtuk, hogy dédapa el akarja venni Marikát. – Ez tiszteletlenség! Alig telt el fél év!
Dédapa csak annyit mondott: – Magányos vagyok. Marika segít nekem.
A családi ebédek egyre kínosabbak lettek. Marika néni mindent átvett: ő főzött, ő döntött arról is, hogy ki jöhet át és ki nem. Egyszerűen kiszorított minket a házból. Ha átmentünk, sosem volt idő dédapára – mindig volt valami dolga Marikának: piacra kellett menni, vagy épp pihenni akart.
Egy vasárnap délután anyu sírva jött haza: – A saját apám azt mondta, hogy mostantól Marika az első! Hogy mi már csak vendégek vagyunk!
Nem értettem. Hogy lehet az, hogy egy életnyi szeretet ilyen gyorsan eltűnik? Hogy lehet az, hogy dédapa elfelejt minket? Próbáltam beszélni vele, de mindig csak azt mondta: – Felnőttél már, neked is megvan a saját életed.
De én nem akartam elengedni őt. Egyik este titokban visszamentem hozzá. Láttam, ahogy Marika néni pakolgatja a nagymama régi fényképeit egy dobozba. Megkérdeztem tőle:
– Miért teszi ezt? Ezek az emlékek hozzánk tartoznak!
Marika néni rám nézett, és halkan azt mondta: – Most már én vagyok itt otthon. Neked is tovább kell lépned.
Aznap este sírva mentem haza. Anyu is csak némán ült az asztalnál. Apám dühösen csapkodott:
– Ez nem igazság! Hogy lehet ilyen hálátlan?
A családunk széthullott. Mindenki mást hibáztatott: anyu Marikát, apu dédapát, én pedig magamat – talán többet kellett volna ott lennem vele nagymama halála után.
A faluban is beszéltek rólunk: „Láttad? A vén Kovács bácsi újra nősült! Szegény gyerekek…” Mindenki sajnált minket, de senki sem tudott segíteni.
Egy év telt el így. Karácsonykor próbáltuk meghívni dédapát hozzánk, de Marika néni azt mondta: – Most már mi is család vagyunk. Ünnepeljetek ti is együtt!
Azóta csak ritkán látom dédapát. Néha összefutunk a boltban – ilyenkor zavartan köszönünk egymásnak. A régi mesék helyett most csak csend van közöttünk.
Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg hibáztathatom-e dédapát? Hiszen ő is csak boldog akart lenni… De miért kellett ezért mindent feladnia? Miért kellett minket kitörölnie az életéből?
Most itt ülök a régi kertben, ahol annyi emlék köt hozzájuk. Nézem a málnabokrokat, és azon tűnődöm: vajon egyszer még visszakapom-e azt a családot, amit elveszítettünk? Vagy tényleg ennyire könnyű elfelejteni mindent?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki hátat fordít a saját családjának? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?