A nyaralás, amiért kitagadtak: Hogyan lettem a család fekete báránya egyetlen döntés miatt

– Te most komolyan ezt csinálod velünk, Zsuzsa? – kérdezte anyám, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a vizespohárral, amit már percek óta szorongatott. A hangja remegett a felháborodástól, és az egész család engem nézett. Ott ült apám, a bátyám, Gábor, és még a nagymamám is, aki ritkán szólt bele bármibe, de most az arcán is láttam a csalódottságot.

Nem tudtam megszólalni. A torkomban gombóc volt, a szívem hevesen vert. Csak egyetlen hét szabadságot akartam magamnak, tizenöt év után először. Mindig mindent értük tettem: dolgoztam, segítettem otthon, ápoltam a nagymamát, amikor beteg volt. Most viszont úgy éreztem, megfulladok ebben az állandó megfelelésben.

– Nem hiszem el, hogy pont most akarsz elmenni – szólt közbe Gábor. – Tudod jól, hogy a családi ház felújítását most kezdjük. Apa nem bírja egyedül, én dolgozom, anyának meg ott van a bolt… És te? Te elmész valami wellnessre? Egyedül?

Azt hittem, örülni fognak nekem. Hogy végre látják: Zsuzsa is emberből van. De csak értetlenkedő tekinteteket kaptam. Mintha valami bűnt követtem volna el.

– Zsuzsa, kislányom – szólalt meg nagymama halkan –, mi mindig összetartottunk. Emlékszel, amikor apád elvesztette a munkáját? Együtt vészeltük át. Most meg… hát nem tudom, mi lett belőled.

A könnyeim majdnem kibuggyantak. De nem akartam gyengének látszani. Felálltam az asztaltól.

– Én is ember vagyok! – kiáltottam. – Nekem is kell egy kis pihenés! Nem bírom tovább! Mindig csak adok, adok… És soha senki nem kérdezi meg, hogy én hogy vagyok!

Anyám arca eltorzult.

– Ha most elmész, ne is gyere vissza! – mondta halkan, de annál fenyegetőbben.

Azt hittem, csak mondja. Hogy majd megbékélnek. De amikor másnap reggel összepakoltam a bőröndömet és elindultam a Balatonra – egyedül –, senki nem búcsúzott el tőlem. Az ajtó csöndben csukódott mögöttem.

Az első nap furcsa volt. A tihanyi szálloda csendje szinte bántott. A tó illata, a napfény simogatása… mind-mind idegennek tűnt. A reggelinél egyedül ültem, néztem a párokat és családokat. Egy pillanatra elbizonytalanodtam: talán tényleg önző vagyok?

De ahogy telt az idő, kezdtem érezni valamit, amit már rég nem: nyugalmat. Elmentem sétálni az apátsághoz, leültem egy padra és csak néztem a vizet. Először éreztem azt, hogy nem kell rohannom sehová.

A harmadik napon csörgött a telefonom. Anyám volt az.

– Hogy vagy? – kérdezte ridegen.

– Jól – válaszoltam óvatosan.

– Csak hogy tudd: Gábor megsérült a létránál. Apa egész nap dolgozott helyetted is. Nagymama sír utánad. Remélem, jól érzed magad.

Letette. A kezem remegett. Bűntudat öntött el – de valahol mélyen dühös is voltam. Miért mindig én?

Az utolsó este egy idős házaspár ült mellém vacsoránál. Beszélgetni kezdtünk.

– Tudja, kedvesem – mondta az asszony –, néha muszáj magunkkal törődni. Különben belehalunk mások elvárásaiba.

Hazafelé tartva már tudtam: nem fogják könnyen megbocsátani nekem ezt a hetet. Otthon csend fogadott. Anyám rám sem nézett. Gábor csak annyit mondott:

– Remélem, kipihented magad.

Azóta sem változott semmi. Mintha láthatatlan fal nőtt volna közém és a családom közé. Ünnepeken is csak feszengünk egymás mellett.

Sokszor gondolkodom: vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak végre mertem önmagam lenni? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet még újra igazi családunk?