A fiam 35 éves, saját családja van, mégis tőlünk kér pénzt – Hol rontottam el?
– Anya, tudnál most is segíteni egy kicsit? – hallom a fiam hangját a telefonban, és már előre érzem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul. Az ablakon túl szürke, esős délután van, de bennem még sötétebb a hangulat. A férjem, László, csendben ül mellettem az asztalnál, és csak egy pillantással kérdezi: „Már megint?”
A fiam, Gergő, harmincöt éves. Van egy csodaszép felesége, Orsi, és két kisgyerekük: Marci és Lili. Egy panelban laknak Zuglóban, nem messze tőlünk. Gergőnek van munkája – legalábbis mindig azt mondja –, de valahogy sosem elég a pénz. Hol a gyerekeknek kell új cipő, hol az autó romlik el, hol a villanyszámla magasabb a vártnál. És mindig hozzánk fordulnak.
– Mennyi kell most? – kérdezem halkan, miközben érzem, hogy László keze megfeszül az asztalon.
– Nem sok, anya, csak harmincezer forint. Jövő héten visszaadom, csak most nagyon szorítanak minket – magyarázza Gergő gyorsan.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fáj minden egyes alkalommal. Fáj, mert szeretem őt. Fáj, mert úgy érzem, cserbenhagyom magam is, ha nemet mondok. És fáj azért is, mert László egyre dühösebb lesz minden újabb kérésnél.
– Meddig akarod még etetni? – kérdezi tőlem később László, amikor Gergő már letette a telefont. – Felnőtt ember! Saját családja van! Mi lesz velünk nyugdíjas korunkban?
Nem tudok válaszolni. Csak ülök ott némán, és bámulom a konyhaasztalon heverő csekkeket. Az én anyám mindig azt mondta: „A gyereknek mindent meg kell adni.” De vajon tényleg mindent?
Gergő gyerekkora óta érzékeny fiú volt. Mindig féltem attól, hogy túl sokat segítek neki. Amikor általánosban nem ment jól a matek, külön tanárt fizettünk neki. Amikor gimiben nem volt barátja, én szerveztem neki programokat. Amikor az első munkahelyéről kirúgták, nálunk lakott fél évig. Mindig ott voltam neki.
Most pedig ott tartunk, hogy harmincöt évesen is hozzánk fordul minden bajban. Néha úgy érzem, mintha sosem nőtt volna fel igazán.
Egyik este Orsi hív fel.
– Judit néni, ne haragudjon Gergő miatt… Tudom, hogy sokszor kér segítséget. Csak most tényleg nehéz…
A hangja remeg. Hallom benne a szégyent és a kétségbeesést.
– Orsi drágám, nem haragszom – mondom neki halkan –, csak aggódom értetek.
– Tudja… néha úgy érzem, Gergő nem tud nemet mondani senkinek. Mindenkinek segítene… csak magunknak nem tudunk kijönni a pénzből.
Leteszem a telefont és sírok. Nem Orsi miatt. Magam miatt. Azért sírok, mert nem tudom eldönteni: jó anya vagyok-e így? Vagy éppen ezzel ártok nekik?
Másnap reggel Lászlóval veszekszünk.
– Ha most is adsz nekik pénzt, sosem fogják megtanulni! – kiabálja.
– És ha most nem adok? Mi lesz velük? Mi lesz az unokákkal? – vágok vissza.
– Nem lehet mindig mindent megoldani helyettük! – mondja László keserűen.
Napokig nem beszélünk egymással rendesen. A feszültség ott vibrál köztünk minden mozdulatban.
Egy este Gergő átjön hozzánk. Csendben ül le az asztalhoz.
– Anya… apa… tudom, hogy nehéz velem. De hidd el, próbálkozom. Csak valahogy mindig minden összejön…
László csak bólint.
– Fiam – mondom halkan –, mi mindig szeretni fogunk téged. De neked is meg kell tanulnod felelősséget vállalni.
Gergő lehajtja a fejét.
– Tudom… csak néha úgy érzem, mintha mindenki jobban csinálná nálam az életet…
Megölelem őt. Érzem rajta a gyermeki bizonytalanságot még most is.
Azóta próbálok kevesebbet segíteni neki anyagilag. Inkább beszélgetünk. Próbálom támogatni abban, hogy maga oldja meg a problémáit. De minden nap küzdök magammal: vajon jól teszem-e?
Néha éjszaka felébredek és azon gondolkodom: vajon én rontottam el mindent? Ha másképp neveltem volna… ha többször mondtam volna nemet… talán most erősebb lenne? Vagy csak kegyetlenebb világot teremtettem volna neki?
Ti mit gondoltok? Hol van a határ a szülői szeretet és az önállóságra nevelés között? Vajon tényleg mi hibáztunk el valamit?