„Odaadtam a születésnapi pénzemet, hogy segítsek Gergőnek – nem tudtam, hogy ezzel mindent megváltoztatok az utcánkon”
– Miért adtad oda a pénzedet, Misi? – kérdezte anyu, miközben a konyhaasztalnál állt, kezében a borítékkal, amiben reggel még a születésnapi forintjaim voltak. A hangja remegett, egyszerre volt benne harag és félelem.
Nem mertem ránézni. Csak bámultam a cipőm orrát, és próbáltam visszafojtani a sírást. Aztán halkan megszólaltam:
– Gergőnek kellett… Az anyukája sírt ma reggel az iskolában. Azt mondta, nincs pénzük kenyérre sem.
Anyu sóhajtott. – Misi, te még csak hat éves vagy! Nem a te dolgod megoldani mások baját!
De én tudtam, hogy ezt nem érti. Vagy talán csak fél attól, hogy én is bajba kerülök. Mert nálunk sem volt soha sok pénz. Apa tavaly elvesztette az állását a gyárban, azóta minden forint számít. De most először volt saját pénzem – a nagyi, a keresztmama, mindenki adott egy kicsit –, és én úgy éreztem, hogy valami fontosat tehetek.
Aznap reggel Gergő nem jött be az osztályba. A tanító néni suttogott valamit az igazgatóval, aztán láttam, ahogy Gergő anyukája sírva beszélget a folyosón. Amikor végre bejött Gergő, piros volt a szeme. Leült mellém, és csak annyit mondott: – Misi, te szoktál éhes lenni?
Nem tudtam mit felelni. Csak bólintottam. Akkor döntöttem el: odaadom neki a pénzemet. Délután, amikor hazafelé mentünk, kivettem a borítékot a táskámból és odacsúsztattam neki.
– Ez neked van. Vegyetek kenyeret meg kakaót! – suttogtam.
Gergő először nem akarta elfogadni. – Anyukám azt mondta, nem szabad kérni…
– Nem kéred – mondtam –, én adom.
Este anyu megtalálta az üres borítékot. Akkor kezdődött minden.
Másnap reggel apu már tudta az egészet. – Ez szép dolog volt tőled, fiam – mondta halkan –, de most nekünk is hiányzik az a pénz.
Aztán valahogy kiszivárgott a dolog. Először csak az osztályban beszéltek róla, aztán a tanító néni szólt az igazgatónak. Az igazgató elmondta az egész tantestületnek. Pár nap múlva már az egész lakótelep tudta: „A kis Misi odaadta a születésnapi pénzét Gergőnek.”
A boltban néni megsimogatta a fejemet: – Te jó gyerek vagy! – mondta mosolyogva.
De nem mindenki örült. A szomszéd bácsi odaszólt apunak: – Nem kéne ilyen példát mutatni! Ha mindenki csak adogatja a pénzét, sose lesz rend ebben az országban!
Otthon egyre többet veszekedtek anyuval. Anyu szerint felelőtlenség volt, apu szerint viszont legalább valaki még tud jót tenni ebben a világban.
Egy este aztán becsöngetett hozzánk Gergő anyukája. Kezében egy kis csomaggal állt az ajtóban.
– Ezt szeretném visszaadni… vagy legalább meghálálni valahogy – mondta zavartan.
Anyu először nemet akart mondani, de apu leültette őt egy teára. Ott ültek hárman az asztalnál: anyu, apu és Gergő anyukája. Én csak hallgattam őket a szobából.
– Tudja, nálunk sem könnyű – mondta anyu halkan –, de Misi döntése mindannyiunkat meglepett.
Gergő anyukája sírva fakadt. – Nem tudom elmondani, mennyit jelentett ez nekünk…
A következő héten valami furcsa történt. A lakótelepen mindenki elkezdett figyelni egymásra. A boltban néha valaki kifizette más helyett a kiflit vagy tejet. Az iskolában gyűjtést szerveztek azoknak, akiknek nehezebb volt otthon. Az egyik apuka felajánlotta: segít munkát keresni annak, aki elvesztette az állását.
De nem mindenki örült ennek sem. A házmester panaszkodott: „Most már mindenki csak kéreget!” Egy másik anyuka azt mondta: „Elrontjuk a gyerekeket ezzel a sok sajnálkozással.”
Otthon is folytatódtak a viták. Anyu aggódott: mi lesz velünk, ha mi is bajba kerülünk? Apu viszont azt mondta: „Ha most nem segítünk egymásnak, akkor mikor?”
Én csak ültem az ablakban esténként és néztem le az udvarra. Láttam Gergőt játszani a többi gyerekkel. Már nem volt olyan szomorú. Néha odaintegetett nekem.
Azóta sok minden megváltozott nálunk. Nem lett több pénzünk, de valahogy mégis könnyebb lett minden. Mintha kevesebb lenne a harag és több a mosoly.
Néha mégis elgondolkodom: vajon jól tettem? Mi lett volna, ha megtartom azt a pénzt? Vagy ha mindenki így tenne… jobb hely lenne ez az ország?
Ti mit gondoltok? Vajon tényleg lehet változtatni egyetlen döntéssel? Vagy csak ártunk vele magunknak?