„Te otthon a helyed, nem az irodában!” – Egy anya harca a saját álmaiért és a családjáért
– Eszter, már megint késel! – hallottam a férjem, Gábor hangját, ahogy becsaptam magam mögött a bejárati ajtót. A konyhában állt, karba tett kézzel, az arcán az a jól ismert, fáradt csalódottság. – A gyerekek már rég vacsoráztak volna, ha időben hazaérsz.
A szívem összeszorult. Megint. Az irodában ma is túlóráznom kellett, mert a főnököm, Katalin rám bízta a legfontosabb ügyfelet. Ez volt az első alkalom, hogy valaki igazán hitt bennem. De Gábor szemében csak egy dolgot láttam: haragot.
– Tudod jól, hogy ez fontos nekem – próbáltam halkan magyarázni. – Nem csak anya vagyok…
– Dehogyisnem! – vágott közbe. – Az vagy! És feleség! Nem egy karrierista nő, aki egész nap másoknak bizonyítgatja magát.
A gyerekek, Zsófi és Marci, csendben ültek az asztalnál. Zsófi rám nézett, a szemeiben kérdés: „Anya, miért veszekedtek megint?”
Aznap este alig tudtam elaludni. A plafont bámultam, és azon gondolkodtam: tényleg rossz anya vagyok? Vagy csak rossz feleség? Vagy egyszerűen csak… önző?
Másnap reggel Gábor szó nélkül ment el otthonról. A gyerekeket én vittem oviba és iskolába. Marci az autóban halkan megszólalt:
– Anya, te most már mindig dolgozni fogsz?
A kérdés úgy ütött szíven, mint egy pofon. Mit mondhatnék egy hétévesnek? Hogy anya is szeretne valaki lenni? Hogy néha úgy érzem, elveszek a házimunka és a gyereknevelés között?
Az irodában Katalin odalépett hozzám:
– Eszter, fantasztikus munkát végeztél tegnap! Tudom, nem könnyű két gyerek mellett…
Elmosolyodtam. Végre valaki értékelt. De ahogy hazaértem, újra kezdődött minden: Gábor némán ült a tévé előtt, Zsófi sírt a szobájában, mert nem segítettem neki a matek házival.
Egy este Gábor leült velem beszélgetni.
– Eszter, én nem ezt akartam. Amikor összeházasodtunk, azt hittem, te majd otthon leszel a gyerekekkel. Anyám is így csinálta…
– De én nem vagyok az anyád! – csattantam fel. – Én is szeretnék valamit elérni az életben! Nem akarok csak… eltűnni.
– És mi lesz velünk? – kérdezte halkan.
Nem tudtam válaszolni.
Az elkövetkező hetekben egyre többet dolgoztam. Gábor egyre távolabb került tőlem. A gyerekek is feszültebbek lettek. Egy este Zsófi odabújt hozzám:
– Anya, ugye nem fogsz elmenni?
Összeszorult a torkom.
– Nem megyek sehova, kicsim… csak néha nehéz mindenhol helytállni.
A munkahelyemen közben előléptetést ajánlottak. Katalin azt mondta:
– Eszter, te vagy a legjobb emberem! De tudom, hogy otthon nem könnyű…
Hazafelé azon gondolkodtam: tényleg megéri mindez? Megéri feláldozni a családi békét azért, hogy végre önmagam lehessek?
Egy vasárnap reggel Gábor bejelentette:
– Elmegyek anyámhoz pár napra. Gondolkodnom kell.
A gyerekek sírtak. Én pedig ott maradtam egyedül a csendben.
Aznap este elővettem egy régi naplómat. Beleírtam mindent: a félelmeimet, a vágyaimat, azt, hogy mennyire szeretném, ha egyszer valaki azt mondaná: „Eszter, büszke vagyok rád!”
Pár nap múlva Gábor visszajött. Leültünk beszélgetni.
– Szeretlek – mondta halkan –, de nem tudom elfogadni ezt az új Esztert.
– Én pedig nem akarok többé eltűnni – válaszoltam könnyeimmel küszködve.
Hosszú hónapokig tartott a harc: veszekedések, csendes vacsorák, könnyes ölelések a gyerekekkel. Végül kompromisszumot kötöttünk: kevesebbet dolgozom túlórában, de Gábor is többet segít otthon. Nem volt könnyű út.
Ma már tudom: nem vagyok rossz anya attól, hogy vannak álmaim. És nem vagyok rossz feleség sem attól, hogy kiállok magamért.
De vajon hány nő él még ma is így Magyarországon? Hányan mernek kiállni magukért? És vajon mikor jön el az idő, amikor nem kell választanunk család és önmagunk között?