„Ki vagyok én valójában?” – Egy névtelen férfi és Eszter története a budapesti télből

– Hogy hívják magát? – kérdezte a nővér, miközben a hideg neonfényben fölém hajolt. Csak néztem rá, mintha a szavak értelmét is elfelejtettem volna. A szám kiszáradt, a fejem lüktetett, és minden gondolatom egyetlen kérdés körül forgott: Ki vagyok én?

A János Kórház sürgősségi osztályán ébredtem, egy téli éjszakán, hóval borított Budapest felett. Nem volt nálam semmi: se iratok, se telefon, csak egy szakadt kabát és egy idegen test érzése. Az orvosok egymás között suttogtak: „Talán baleset… vagy valami más?”

Aztán megjelent Eszter. Egyedül ő ült le mellém, amikor mindenki más csak félve pillantott rám. A szemei melegséget sugároztak, de a hangja határozott volt:

– Nem hagyom itt magát. Valamiért úgy érzem, segítenem kell.

Nem értettem, miért teszi ezt. Ő sem tudta megmagyarázni. Talán csak a saját magányát próbálta enyhíteni azzal, hogy segített egy névtelen idegenen.

Eszter hazavitt magához. Egy régi bérház harmadik emeletén laktak, ahol a folyosón mindig égett a villany, és a szomszédok minden mozdulatot figyeltek. A lakásban Eszter anyja, Ilona néni fogadott:

– Minek hoztad ezt az embert ide? – kérdezte halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy halljam.

– Anyu, nincs senkije! – felelte Eszter. – És ha én lennék ilyen helyzetben?

Ilona néni csak sóhajtott, de végül adott nekem egy tiszta törölközőt és egy tányér levest.

Az első napokban csak ültem az ablaknál, néztem a hóesést és próbáltam emlékeket keresni az üres fejemben. Eszter minden este leült mellém teával:

– Próbáljon írni valamit! Akármit… hátha eszébe jut valami.

Írtam: „Hideg van. Félek. Egyedül vagyok.”

A család mindennapjai hamar beszippantottak. Eszter öccse, Gergő folyton veszekedett az anyjával:

– Miért kell nekünk mindig mindenkit megmenteni? Nekünk sincs könnyű életünk!

Ilona néni pedig csak hallgatott, néha rám nézett, mintha azt várná, hogy végre elmegyek.

De Eszter kitartott mellettem. Minden reggel együtt ittuk a kávét a konyhában, ahol a csempék között repedések futottak végig. Néha mesélt a saját életéről is:

– Tudja, én is elveszítettem valakit… Apám egyik napról a másikra eltűnt. Soha nem tudtuk meg, mi történt vele.

Egy este Gergő részegen jött haza:

– Mi van, még mindig itt van ez az idegen? – kiabálta. – Mi lesz, ha veszélyes?

Eszter rám nézett:

– Nem veszélyes. Csak elveszett.

De Gergő nem hagyta annyiban:

– És ha csak színleli? Ha valami rosszat tett?

A szavak belém martak. Mi van, ha igaza van? Mi van, ha tényleg menekülök valami elől?

Az éjszakák egyre nyugtalanabbak lettek. Álmaimban sikolyokat hallottam, vért láttam a hóban. Reggelente verejtékben úszva ébredtem.

Egy nap Eszter elvitt sétálni a Városmajorba. A fák csupaszon álltak, a padokon galambok ültek.

– Néha azt gondolom, jobb lenne mindent elfelejteni – mondta halkan. – De aztán rájövök: az emlékek nélkül nem tudjuk, kik vagyunk.

A szavai visszhangoztak bennem. Ki vagyok én? Egy bűnös? Egy áldozat? Egy senki?

Aztán egy este kopogtak az ajtón. Két rendőr állt kint.

– Jó estét kívánok! – mondta az egyik. – Az ön személyazonosságát keresik. Van egy eltűnt személy bejelentésünk…

A szívem hevesen vert. Eszter keze megremegett a vállamon.

– Meg kell kérdeznünk: emlékszik valamire? Volt ön valaha Szegeden?

A szó hallatán villanások törtek elő: egy folyópart, egy női sikoly, vér az ingemen…

– Nem tudom… – suttogtam.

A rendőrök elmentek, de aznap este Eszter anyja sírva fakadt:

– Mi lesz velünk? Miért hoztad ide ezt az embert?

Eszter csak ennyit mondott:

– Mert hiszek benne.

Aznap éjjel először sírtam Eszter előtt. Ő átölelt.

– Bármi is történt veled… most már nem vagy egyedül.

De a múlt árnyai nem engedtek el. Egyre több emlék tért vissza: egy autóbaleset képei, egy nő arca… Talán én okoztam? Vagy csak tanú voltam?

Egy reggel Eszter mellett ültem a konyhában.

– Ha kiderülne, hogy rosszat tettem… akkor is segítenél? – kérdeztem halkan.

Eszter sokáig hallgatott.

– Az ember nem attól lesz jó vagy rossz, amit elfelejtett… hanem attól, amit most tesz.

A rendőrség végül megtalálta a nevemet: Tamás vagyok. A múltam lassan kibomlott előttem – nem voltam bűnös, de tanúja voltam valaminek, amitől menekültem.

Eszter családja lassan elfogadott. Gergő egyszer odavetette:

– Na jó… legalább már tudjuk, ki vagy.

De én még mindig keresem magamban azt az embert, aki voltam – és azt is, akivé válhatok.

Most itt ülök ugyanabban a konyhában, ahol először kaptam levest Ilona nénitől. Nézem Esztert és a családját – és azon gondolkodom:

Vajon tényleg újrakezdhetjük az életünket? Vagy örökre magunkkal cipeljük a múlt árnyait?