Amikor választania kellett: Egy feleség vallomása az anyós és a házasság közötti harcról

– Már megint ott vagy? – kérdeztem Gábort, miközben a telefonját szorongatta, és a nappali sarkában állt. A hangom remegett, de nem a haragtól, hanem attól a mély, mindent átható magánytól, ami hónapok óta fojtogatott.

– Anyám csak megkért, hogy segítsek neki bevásárolni – felelte halkan, mintha bocsánatot kérne. – Tudod, hogy mostanában fáj a térde.

– És én? Nekem mikor segítesz? – szaladt ki belőlem, mielőtt megállíthattam volna magam. – Nekem mikor vagy itt?

Gábor csak nézett rám, mintha nem értené, miről beszélek. Pedig minden nap ugyanazt éreztem: hogy második vagyok az életében. Hogy Erzsébet néni, az anyósa, mindig fontosabb lesz nála, mint én.

Az első években még viccesnek találtam, mennyire kötődik az anyjához. „Anyám főztje a legjobb”, „Anyám tudja, hogyan kell rendesen vasalni az ingeket” – mondogatta. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy bérlő a saját otthonomban. Az anyósa mindenbe beleszólt: hogy milyen függönyt vegyünk, hogyan neveljük a gyereket (ha lesz), sőt még abba is, hogy milyen színű legyen a hálószobánk fala.

Egyik este, amikor Gábor ismét későn ért haza – persze, mert Erzsébet nénihez ugrott át „csak egy percre” –, már nem bírtam tovább. A vacsora kihűlt az asztalon, én pedig a sötétben ültem, és azon gondolkodtam: vajon én vagyok túl érzékeny? Vagy tényleg ennyire nincs helyem ebben a házasságban?

Másnap reggel Gábor már az ajtóban állt kabátban, amikor megszólaltam:

– Gábor, beszélnünk kell.

Láttam rajta a feszültséget. Tudta ő is, hogy valami nincs rendben.

– Mi baj van? – kérdezte óvatosan.

– Nem tudom így tovább csinálni. Választanod kell. Vagy én, vagy anyád.

A csend olyan vastag volt közöttünk, hogy szinte tapinthatóvá vált. Gábor arca elsápadt.

– Ezt nem gondolhatod komolyan… – suttogta.

– De komolyan gondolom. Nem akarok többé második lenni az életedben. Ha nem tudsz elszakadni tőle, akkor… akkor inkább elengedlek.

Aznap elment dolgozni anélkül, hogy visszanézett volna. Én pedig egész nap csak ültem a konyhában, és bámultam a falat. Vajon túl messzire mentem? Vajon tényleg ezt akarom?

Este Gábor nem jött haza időben. Már majdnem éjfél volt, amikor végre kinyílt az ajtó. Fáradtnak tűnt, megtörtnek.

– Beszéltem anyámmal – mondta halkan. – Elmondtam neki mindent.

– És? – kérdeztem remegő hangon.

– Azt mondta… azt mondta, hogy ha boldog akarok lenni veled, akkor hagynom kell őt egy kicsit magára. Hogy ő is volt egyszer fiatal…

Nem tudtam eldönteni, sírjak vagy nevessek. Hónapok óta először éreztem azt, hogy talán van remény.

De nem lett minden egyszerűbb egyik napról a másikra. Erzsébet néni megsértődött rám. Hetekig nem hívott fel minket, és amikor végre eljött hozzánk vasárnapi ebédre, csak szűkszavúan válaszolt mindenre.

Gábor is nehezen viselte a változást. Láttam rajta: hiányzik neki az anyja közelsége. Néha titokban felhívta őt munka után, és ilyenkor bűntudatosan nézett rám.

Én pedig próbáltam türelmes lenni. Megértettem végre: nem csak nekem fáj ez az egész helyzet. Gábornak is nehéz volt elszakadni attól a nőtől, aki felnevelte őt. És Erzsébet néninek is nehéz volt elfogadni, hogy már nem ő az első számú nő a fia életében.

Egy este Gábor odajött hozzám a kanapéra, és megfogta a kezem.

– Sajnálom – mondta halkan. – Tudom, hogy sokszor megbántottalak. De szeretlek téged. És szeretném újrakezdeni… veled.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Megöleltem őt, és először éreztem azt igazán: talán tényleg lehetünk mi ketten egy család.

De vajon meddig tart ez a béke? Vajon tényleg lehet egyszerre szeretni valakit és elengedni azt, akihez egész életünkben kötődtünk? Ti mit gondoltok: hol van a határ anya és feleség között?