„A férjem sosem megy el otthonról – belefáradtam, hogy egész nap egy szobában vagyunk”

– Kati, hova mész? – kérdezte Gábor már reggel hétkor, miközben még a kávéfőző sem indult el. A hangja olyan volt, mint egy gyereké, aki fél, hogy elveszít valamit. Pedig csak a fürdőszobába indultam, de már ez is gyanús volt neki.

A nevem Katalin, 34 éves vagyok, és három éve élek ebben a házban, amit Gábor szülei nászajándékba adtak nekünk. Egy csodálatos, tágas villa Zuglóban, minden kényelmi extrával. Az elején azt hittem, ez egy álom – mostanra inkább rémálommá vált.

Gábor mindig is visszahúzódó volt, de amióta az anyóspapa és anyós külföldre költöztek – valahol Svájcban élnek most, egy tóparti házban –, teljesen bezárkózott. Először csak ritkábban ment el otthonról, aztán már egyáltalán nem. Az utolsó alkalommal, amikor együtt sétáltunk a Városligetben, még azt hittem, csak rossz napja van. De azóta minden nap ugyanaz: reggel felkelünk, ő leül a nappaliban a laptopja elé, én próbálok dolgozni a saját szobámban – de mindig hallom a lépteit, a sóhajait, a kérdéseit.

– Nem akarod inkább velem megnézni ezt a sorozatot? – kérdezi délben.
– Most dolgoznom kell, Gábor.
– De együtt is dolgozhatnánk! – mondja mosolyogva.

A mosolya régen megnyugtatott. Most már inkább fojtogat. Minden mozdulatomat figyeli. Ha elmegyek bevásárolni, öt percenként ír Messengeren: „Minden rendben? Mikor jössz haza?”

A barátnőim már nem hívnak át magukhoz. Egyszerűen nem tudok elmenni sehova úgy, hogy ne kelljen magyarázkodnom Gábornak. Azt mondják: „Kati, legalább te menj el futni!” De ha futócipőt húzok, Gábor azonnal kérdezi:
– Nem félsz egyedül kimenni? Inkább maradj itthon velem!

A családom sem érti. Anyám egyszerűen csak annyit mondott: „Legalább nem csavarog.” Apám szerint örülnöm kéne, hogy nem iszik és nem nőzik. De én… én lassan megőrülök.

Egyik este már nem bírtam tovább. A vacsora közben letettem a villát és ránéztem:
– Gábor, miért nem mész el néha? Miért nem találkozol a barátaiddal?
– Nincs rá szükségem – mondta halkan. – Nekem te vagy az otthonom.

Ez egyszerre volt szép és ijesztő. Mert én viszont szeretnék néha máshol lenni. Szeretnék levegőt venni. Szeretnék új emberekkel beszélgetni anélkül, hogy bűntudatom lenne.

Egyik éjjel sírva fakadtam a fürdőszobában. Gábor kopogott az ajtón:
– Kati, mi baj van?
– Semmi… csak fáradt vagyok.

De ez nem fáradtság volt. Ez kimerültség. Egyedüllét kettesben. Egy luxuskalitka aranyrácsai között.

Próbáltam beszélni vele erről. Javasoltam párterápiát.
– Minek? Nincs semmi baj – mondta.
– De én nem bírom így tovább! – tört ki belőlem.
– Akkor menj el! – vágta rá dühösen.

Ez volt az első alkalom, hogy kiabált velem. Megijedtem tőle… és magamtól is. Vajon tényleg menni akarok? Vagy csak azt akarom, hogy ő változzon?

Másnap reggel csend volt köztünk. Egész nap kerülgettük egymást a házban. Este leült mellém:
– Kati… félek kimenni. Félek attól, hogy elveszítelek.

Akkor értettem meg: ő is rabja ennek a háznak. Nem csak én szenvedek.

De vajon meddig lehet így élni? Meddig lehet szeretni valakit úgy, hogy közben saját magadat veszíted el?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet bírni egy ilyen kapcsolatot? Várom a gondolataitokat…