Nem elég jó – Egy szerelem, amit a származásom tört ketté
– Miért nem mondod meg nekik, hogy szeretsz? – kérdeztem Tomástól, miközben a Margit-szigeten sétáltunk egy hűvös, őszi estén. A levelek zizegtek a talpunk alatt, a Duna felett köd ült, és én éreztem, hogy valami végleg megváltozik bennem.
Tomás csak hallgatott. Aztán halkan, szinte suttogva mondta: – Nem értenék meg. Anyám szerint… szerint te nem vagy hozzánk való.
A szívem összeszorult. Tudtam, mire gondol. Mindig is tudtam. Az én családom nem volt gazdag. Egy kis panelban nőttem fel Újpesten, apám villanyszerelő volt, anyám takarítónő. Tomásék viszont a Rózsadombon laktak, apja ügyvéd, anyja orvos. Már az első találkozáskor éreztem a feszültséget: Tomás anyja végigmért, mintha csak egy foltot látna a hófehér abroszon.
– De én szeretlek! – mondtam kétségbeesetten.
Tomás rám nézett, és láttam a szemében a fájdalmat. – Én is szeretlek. De nem akarom, hogy szenvedj miattam… miattuk.
Hazafelé menet sírtam. A villamos ablakán át néztem a várost, és azon gondolkodtam, miért kell mindig magyarázkodnom. Miért nem lehet elég az, hogy szeretem őt? Miért számít annyit a származásom?
A következő hetekben Tomás egyre ritkábban keresett. Egyik este felhívott:
– Nóri… beszélnünk kell.
A hangja idegen volt. Találkoztunk egy kávézóban a Nyugatinál. Ő már ott ült, előtte hideg kávé. Leült mellém, és azt mondta:
– Anyám ultimátumot adott. Vagy te… vagy a családom.
– És? – kérdeztem remegő hangon.
– Nem tudom feladni őket. Sajnálom.
A világ összedőlt bennem. Felálltam, és szó nélkül elsétáltam. Aznap este órákig bolyongtam a városban. Úgy éreztem, mindenki engem néz – mindenki tudja, hogy nem vagyok elég jó.
Otthon anyám várt. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben.
– Mi történt, kislányom?
– Elhagyott… mert nem vagyok elég jó nekik.
Anyám magához ölelt. – Ne hagyd, hogy mások határozzák meg, ki vagy! Te értékes vagy, Nóri!
De akkor még nem hittem el neki.
Az elkövetkező hónapokban magamba zárkóztam. A munkahelyemen – egy könyvesboltban dolgoztam – is alig szóltam bárkihez. A kolléganőm, Zsuzsa próbált felvidítani:
– Ne hagyd magad! Az ilyen emberek nem érdemelnek meg téged!
De minden szó csak üresen koppant bennem.
Egy este azonban történt valami. Egy idős hölgy jött be a boltba – Ilonka néni –, aki gyakran vásárolt nálunk. Látta rajtam a szomorúságot.
– Kislányom, tudod mit mondott egyszer az én nagyanyám? Az ember értékét nem a pénz vagy a név adja meg, hanem az, hogy mennyit tud szeretni és adni másoknak.
Valami megmozdult bennem. Elkezdtem újra írni – gyerekkoromban mindig naplót vezettem. Leírtam mindent: a fájdalmat, a haragot, az igazságtalanságot. És ahogy írtam, lassan rájöttem: nem az én hibám volt.
Egy év telt el így. Közben Tomás híreket küldött magáról közös barátokon keresztül: új barátnője van, egy ügyvéd lánya. Először összeszorult a szívem, de aztán már csak sajnáltam őt – és magamat is azért az időért, amit elvesztegettem.
Egy nap Zsuzsa meghívott magukhoz vacsorára. Ott volt az öccse is, Gergő. Egyszerű srác volt, de őszinte mosollyal és meleg szívvel. Beszélgettünk egész este – nem kérdezte meg egyszer sem, honnan jövök vagy mivel foglalkoznak a szüleim. Csak engem akart megismerni.
Akkor értettem meg igazán: nem mindenkinek számítanak ezek a dolgok. Vannak emberek – és családok –, akik elfogadnak olyannak, amilyen vagyok.
Azóta eltelt három év. Gergővel együtt élünk egy kis albérletben Zuglóban. Néha még eszembe jut Tomás és az ő családja – vajon boldogabbak lettek attól, hogy kizártak engem? Vajon Tomás valaha is kiáll majd magáért?
De már nem fáj annyira. Megtanultam szeretni magamat – és tudom: az önbecsülés fontosabb annál, mint amit mások gondolnak rólam.
Néha mégis elgondolkodom: hányan élnek ma Magyarországon úgy, hogy sosem érzik magukat „elég jónak” valaki szemében? Meddig engedjük még, hogy mások véleménye határozza meg az életünket?