Amikor a párom lánya felforgatta az életem – Egy mozaikcsalád harcai Budapesten

– Nem vagy az anyám! – Dorka hangja visszhangzott a nappaliban, miközben a kezében szorongatta a kabátját. Az ajtóban álltam, és próbáltam nem sírni. Gábor, a párom, csak némán nézett ránk, mintha nem tudná eldönteni, melyikünket védje meg.

Aznap este minden megváltozott. Addig azt hittem, hogy a szerelmünk Gáborral mindent kibír. Hogy a válása után végre rátaláltunk egymásra, és a közös életünk csak rajtunk múlik. De amikor Dorka anyja külföldre költözött dolgozni, és Dorka hozzánk került, hirtelen egy idegen kamaszlány költözött be nemcsak a lakásunkba, hanem a mindennapjainkba is.

Az első hetekben próbáltam kedves lenni. Főztem neki kakaót reggelente, kérdezgettem az iskoláról, de csak vállvonogatást kaptam válaszul. Aztán jöttek a kisebb csatározások: „Miért kell mindig ilyen korán kelni?”, „Miért nem lehet pizzát rendelni?”, „Miért szólsz bele mindenbe?” Gábor próbált közvetíteni, de legtöbbször csak annyit mondott: „Lányok, oldjátok meg!” – mintha ez ilyen egyszerű lenne.

Egy este, amikor Dorka későn ért haza, aggódva vártam. Amikor belépett az ajtón, ráförmedtem: – Hol voltál ilyen sokáig? – Mire ő csak annyit mondott: – Nem tartozik rád. – Akkor éreztem először azt a gyomorszorító féltékenységet. Nemcsak Gábor múltjára voltam féltékeny, hanem arra is, hogy Dorka valahogy mindig fontosabb lett nála. Ha Dorka szomorú volt, Gábor mindent félretett. Ha én voltam rosszkedvű, csak annyit mondott: „Majd jobb lesz.”

Egyik este Gáborral összevesztünk. – Nem bírom tovább! – kiabáltam. – Úgy érzem magam ebben a lakásban, mintha vendég lennék! – Gábor csak nézett rám fáradtan: – Próbálj meg türelmesebb lenni vele. Nehéz neki is. – De ki gondol rám? Ki gondol arra, hogy nekem is nehéz?

A barátnőim szerint túl érzékeny vagyok. „Majd kinövi!” – mondta Eszter. De én minden nap egyre jobban elveszítettem önmagam. Egyre kevesebbet nevettünk Gáborral, egyre többet vitatkoztunk apróságokon: ki mosogat el, ki viszi le a szemetet, kié legyen a fürdő reggelente.

Aztán jött az igazi törés. Egy szombat reggel Dorka sírva rohant ki a szobájából: – Utállak! Miért kellett idejönnöm? Bárcsak anyával lehetnék! – Gábor utána ment, én pedig ott maradtam a konyhában egyedül. A könnyeim belepotyogtak a kávémba. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Túl sokat várok el egy kamasztól? Vagy csak egyszerűen nem vagyok elég jó?

Aznap délután elmentem sétálni a Margitszigetre. Néztem a családokat, ahogy együtt nevetnek, bicikliznek, és úgy éreztem, én sosem leszek része ennek. Hazafelé azon gondolkodtam: mi lenne, ha feladnám? Ha visszaköltöznék a régi albérletembe? De aztán eszembe jutottak azok az esték Gáborral, amikor összebújtunk a kanapén és terveztük a közös jövőt.

Másnap reggel Dorka csendben ült az asztalnál. Megpróbáltam beszélgetni vele:
– Szeretnél valamit reggelizni?
– Mindegy – motyogta.
– Tudom, hogy nehéz neked is…
– Nem érted te ezt – vágott közbe.
– Próbálom… tényleg próbálom megérteni.

Hosszú csend lett köztünk. Aztán halkan megszólalt:
– Hiányzik anya.
– Tudom… És tudod mit? Nekem is hiányzik néha valaki…

Aznap először éreztem azt, hogy talán van remény. Talán egyszer majd tényleg család lehetünk.

De még mindig ott van bennem a félelem: mi van, ha sosem fogad el? Mi van, ha Gábor egyszer azt mondja: „Nem bírom tovább ezt a feszültséget”?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig érdemes harcolni egy mozaikcsalád boldogságáért?