„Csak ideiglenes lesz” – Három év az életem árnyékában: amikor a nagyszülői segítség mindent felemészt

– Anya, csak néhány hét lesz, ígérem! – mondta Zsófi, miközben idegesen igazgatta a kabátját az előszobában. A két kisgyerek, Bence és Lili, már a cipőmet rángatták, hogy játsszak velük. Akkor még hittem neki. Akkor még hittem magamnak is, hogy ezt könnyedén megoldom.

Az első napokban minden új volt. A reggelek zsivajjal kezdődtek: kakaófoltos pizsamák, elveszett zoknik, hisztik a reggeli miatt. Bence nem akarta felvenni a sapkáját, Lili sírt, mert nem találtam meg a kedvenc hajcsatját. Én pedig próbáltam türelmes maradni, hiszen „csak ideiglenes”.

Aztán eltelt egy hét. Majd kettő. Zsófi egyre később jött haza, egyre fáradtabb volt, és egyre többször mondta: „Anya, nélküled nem menne.” Eleinte büszkeséget éreztem – lám, rám van szükség! –, de ahogy múltak a hónapok, valami elkezdett bennem feszülni.

A barátnőim hívtak kávézni, de mindig lemondtam. „Most nem tudok, a gyerekek…” – mondtam újra és újra. A színházbérletem porosodott a fiókban. A kertem elvadult. A könyveim olvasatlanul sorakoztak az éjjeliszekrényen.

Egy este, amikor Zsófi hazaért, már aludtak a gyerekek. Leült mellém a konyhában.
– Anya, tudom, hogy sok ez neked…
– Nem baj – vágtam rá gyorsan, de belül ordítani akartam. Nem baj? Hát ki vagyok én ebben az egészben?

Aztán jöttek a hétvégék is. „Anyu, ugye ráérsz szombaton is? Most már tényleg csak pár hét.” De sosem lett vége. A férjem halála óta Zsófi az egyetlen családom – persze segítek neki! De közben egyre jobban elveszítettem önmagam.

Egyik délután Lili elesett az udvaron és sírva fakadt. Ölembe vettem, ringattam, és közben azon gondolkodtam: mikor ölelt meg engem utoljára valaki? Mikor mondta valaki azt, hogy „minden rendben lesz”? Csak adtam és adtam – de ki ad vissza nekem?

A szomszéd Marika néni egyszer áthozott egy tál süteményt.
– Jól vagy, Klári? Olyan fáradtnak tűnsz…
– Jól vagyok – hazudtam mosolyogva.
De este a fürdőszobában sírtam. Halkan, hogy ne hallják meg a gyerekek.

Egy vasárnap Zsófi késő este ért haza. Fáradtan ledobta magát mellém a kanapéra.
– Anya… tudom, hogy túl sokat kérek tőled. De egyszerűen nem bírom egyedül.
– És én? – csúszott ki belőlem halkan. – Én bírom?
Zsófi rám nézett. Először láttam rajta zavart.
– Sajnálom… csak…
– Tudod, hogy szeretlek titeket. De én is vagyok valaki. Vagy legalábbis voltam…

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és számoltam: három éve minden napom ugyanaz. Nincs saját időm, nincs saját életem. Csak a gyerekek és Zsófi problémái.

Másnap reggel Bence odabújt hozzám.
– Mama, te mindig itt leszel?
A szívem összeszorult. Mit mondhatnék? Hogy szeretnék néha nem itt lenni? Hogy szeretnék újra Klári lenni, nem csak „mama”?

Aznap este leültem Zsófival beszélgetni.
– Zsófi, beszélnünk kell. Szeretlek titeket, de nem bírom tovább így. Szükségem van időre magamra is.
Zsófi először megsértődött.
– Most akkor mit csináljak? Mondjam fel a munkám?
– Nem ezt mondom! Csak… találjunk ki valamit együtt! Nem akarok haragudni rád, de félek, ha így megy tovább, már csak árnyéka leszek önmagamnak.

Hosszú csend lett köztünk. Végül Zsófi bólintott.
– Igazad van. Megpróbálok kevesebbet rád terhelni…

Azóta próbálunk egyensúlyt találni. Néha sikerül, néha nem. De legalább már kimondtam: én is számítok.

Most itt ülök a csendes lakásban – Bence és Lili az apjuknál vannak hétvégén –, és azon gondolkodom: vajon hány nagymama él így Magyarországon? Hányan veszítik el önmagukat úgy, hogy közben mindenki más boldogságát szolgálják? Vajon mikor tanuljuk meg végre kimondani: „Én is fontos vagyok”?