Egy fedél alatt: Harcom az anyósommal – Vajon meddig bírja a szeretet a feszültséget?

– Már megint nem úgy csináltad a levest, ahogy szoktam! – csattant fel Marika néni, miközben a kanalat az asztalra csapta. A gőzölgő fazékból lassan szállt fel az illat, de a konyhában csak a feszültség volt érezhető. Gábor, a férjem, némán ült az asztalnál, tekintetét a tányérjába fúrta. Én pedig ott álltam, kezemben a merőkanállal, és próbáltam visszanyelni a könnyeimet.

Három éve költöztem be ebbe a házba, amikor Gáborral összeházasodtunk. Akkor még azt hittem, hogy majd idővel elfogadnak, hogy Marika néni is meglátja bennem a jót. De minden nap újabb próbára tett. Az első héten már éreztem, hogy valami nincs rendben. Egyik reggel, amikor kávét főztem, odajött hozzám és csak ennyit mondott: – Itt nálunk nem így szokás. – Aztán kivette a kezemből a bögrét, és újra kezdte az egészet.

Azóta is minden nap harc. Ha mosogatok, túl sok vizet használok. Ha főzök, túl sós vagy túl ízetlen. Ha takarítok, biztosan kihagytam egy sarkot. Gábor próbál közvetíteni, de legtöbbször csak hallgat. Néha azt érzem, mintha két tűz között lennék: egyik oldalon a férjem, akit szeretek, másikon az anyja, aki sosem fogad el.

A legrosszabbak azok az esték, amikor Marika néni hangosan beszél telefonon a nővérével. Ilyenkor mindig hallom a nevemet: – Az az Ivett megint mit csinált… – És tudom, hogy rólam beszélnek. Próbáltam már leülni vele beszélgetni. Egyik este, amikor Gábor dolgozott, odamentem hozzá:

– Marika néni, szeretnék beszélni magával. Szeretném, ha jobban megismernénk egymást.

Csak rám nézett hideg szemekkel: – Nem kell nekem barátnő. Elég nekem a fiam.

Akkor éreztem először igazán azt a falat közöttünk, amit sosem fogok tudni áttörni.

A családi ünnepek különösen nehezek. Karácsonykor mindenki összegyűlik nálunk: Gábor testvére, Zsuzsi is jön a férjével és gyerekeivel. Ilyenkor Marika néni mindent kézben tart – én csak segéd vagyok. Ha valamit elrontok, mindenki előtt kijavít:

– Ivettkém, ezt inkább hagyd rám! – mondja mosolyogva, de a hangjában ott van az él.

Zsuzsi néha rám kacsint: – Ne törődj vele, ilyen volt mindig is… De neki legalább van saját lakása.

Az utóbbi időben egyre többször érzem úgy, hogy nem bírom tovább. Egyik este Gáborral összevesztünk. Ő fáradtan ült le mellém:

– Nem tudom mit csináljak… Anyám ilyen volt apámmal is. De szeretném, ha kibírnád még egy kicsit.

– Meddig? – kérdeztem sírva. – Még hány évig kell úgy élnem, mintha vendég lennék a saját otthonomban?

Gábor csak hallgatott.

A legutóbbi veszekedés után – amikor Marika néni azt mondta: „Te tetted tönkre ezt a családot!” – összepakoltam egy táskát és elmentem sétálni a Duna-partra. Néztem a vizet és azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak egy bűnbak kellett?

Az anyósom egész életében mindent irányított. A férje korán meghalt, egyedül nevelte fel Gábort és Zsuzsit. Talán ezért félti ennyire a fiát. De én is csak boldog szeretnék lenni vele.

Egyik nap eldöntöttem: beszélek Gáborral arról, hogy külön költöznénk. Amikor elmondtam neki, először csak nézett rám döbbenten:

– Anyám ezt sosem bocsátaná meg…

– És én? Én meddig bírjam még? – kérdeztem halkan.

Azóta minden nap ezen gondolkodom. Vajon van-e esély arra, hogy egyszer elfogadjon? Vagy tényleg választanom kell a szerelmem és a lelki békém között?

Sokan mondják: „Magyarországon ez így megy.” De tényleg így kell lennie? Miért olyan nehéz két nőnek egy fedél alatt élni? És vajon hol van az én helyem ebben a családban?

Néha azon kapom magam: már nem is haragszom Marika nénire. Csak sajnálom őt – és magamat is.

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet még ebből igazi család? Vagy ideje továbblépnem?