Majdnem öt év után: Hogyan próbálta az anyósom újra összehozni a férjemet az exével – és én hol maradtam ebben?

– Nem értem, miért nem tudod belátni, hogy Henriknek szüksége van az apjára – csattant fel Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültem, és próbáltam nem összeroppanni a tekintete alatt. A kezem remegett a bögrém körül. István a nappaliban volt, Henrik épp a szobájában játszott. Csak mi ketten maradtunk.

– Ilona néni, István minden hétvégén elhozza Henriket, együtt vannak, beszélgetnek… – próbáltam halkan, de ő félbeszakított.

– Az nem ugyanaz! Egy gyereknek teljes család kell. És te… – rám nézett, mintha valami idegen lennék –, te sosem fogod pótolni az anyját.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Már öt éve vagyok István mellett. Már öt éve próbálom elfogadni, hogy mindig lesz egy rész az életében, ahová én nem tartozom. De Ilona néni sosem engedte el Mártát. Mindig azt mondta: „Az igazi családot nem lehet csak úgy szétszakítani.”

Aztán egy nap minden megváltozott. Egy szombat reggel volt, amikor István telefonja megcsörrent. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben.

– Márta hívott – mondta halkan. – Valami baj van Henrikkel.

Azonnal indultunk. Az autóban Ilona néni is velünk jött, és egész úton csak azt hajtogatta: „Látod? Ezért kellene újra együtt lennetek! Egy igazi család ilyenkor összetart.”

Henrik kórházban volt. Elesett a játszótéren, eltört a karja. Márta ott ült mellette, amikor beértünk. István odasietett hozzájuk, én pedig kicsit hátrébb maradtam. Ilona néni rögtön Mártához fordult.

– Látod, mennyivel könnyebb lenne minden, ha együtt lennétek? – kérdezte hangosan.

Márta rám nézett. A szeme fáradt volt és szomorú.

– Ilona néni, ez nem ilyen egyszerű – mondta csendesen. – István már más életet él.

De Ilona néni nem hagyta annyiban. Napokig szervezkedett, hogy „véletlenül” összefusson István és Márta a városban. Meghívta Mártát vasárnapi ebédre, amikor tudta, hogy mi is ott leszünk. Mindig úgy intézte, hogy Henrik is ott legyen – mintha csak egy nagy család lennénk.

Egyik ilyen alkalommal történt meg az igazi törés. Ebéd közben Ilona néni egyszer csak felállt és így szólt:

– Nem bírom tovább nézni ezt a színjátékot! Ti ketten – mutatott Istvánra és Mártára –, ti vagytok Henrik igazi szülei! Miért nem próbáljátok meg újra? Miért kell ennek a lánynak (felém bökött) itt lennie?

A csend olyan sűrű lett, hogy szinte tapintani lehetett. István rám nézett, majd anyjára.

– Anya, elég volt! – mondta keményen. – Szeretem Annát. Már öt éve vele vagyok. Márta és én elváltunk, mert nem működött köztünk. Henrik miatt mindig kapcsolatban leszünk, de Anna az életem része.

Ilona néni arca eltorzult a dühtől.

– Te tönkretetted ezt a családot! – kiabálta nekem.

Felálltam az asztaltól. A kezem remegett.

– Én sosem akartam elvenni tőled a fiadat vagy az unokádat – mondtam halkan. – Csak szeretni akartam őket.

Aznap este István sokáig ült mellettem a kanapén.

– Sajnálom, hogy ezt kell átélned – mondta halkan. – De nem engedem többé, hogy bárki is így bánjon veled.

A következő hetekben Ilona néni nem keresett minket. Henrik továbbra is jött hozzánk hétvégente, Márta pedig egyre többször hívott fel engem is: megkérdezte, hogy vagyok, hogy boldogulunk Henrikkel. Lassan kialakult köztünk egyfajta csendes szövetség: mindketten tudtuk, hogy Ilona néni sosem fogja elfogadni ezt az új helyzetet, de mi már nem akartunk harcolni vele.

Egy nap Márta azt mondta nekem:

– Tudod, Anna, én már rég elengedtem Istvánt. De azt látom, hogy Henrik boldog veletek. És ez mindennél fontosabb.

Azóta eltelt még egy év. Ilona néni lassan visszaszivárgott az életünkbe – de már óvatosabb lett. Talán rájött: nem lehet erőszakkal összetartani azt, ami egyszer már szétesett.

Néha még mindig eszembe jutnak azok a szavak: „Te sosem fogod pótolni az anyját.” Talán igaz is. De talán nem is kell pótolnom senkit – csak szeretnem azt a kisfiút úgy, ahogy tudom.

Vajon hányan élnek még ma Magyarországon ilyen családi feszültségek között? Ti mit tennétek a helyemben? Érdemes harcolni az elfogadásért vagy inkább elengedni azt?