„Amíg el nem hagyod őt, egy fillért sem kapsz tőlem!” – Egy anya vallomása a lánya boldogtalanságáról

– Dóra, kérlek, ne menj vissza hozzá! – kiáltottam utána, miközben már a kabátját vette fel az előszobában. A hangom remegett, a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Tudtam, hogy minden szavam egy újabb szöget ver a kapcsolatunk koporsójába, de nem bírtam tovább nézni, ahogy a lányom napról napra összetörik.

Dóra csak rám nézett, azokkal a nagy barna szemeivel, amikben mostanra már csak fáradtság és kiábrándultság ült. – Anya, ne kezdjük megint! Nem értesz semmit. – A hangja hideg volt, mint egy januári hajnal.

– Dehogynem értelek! – csattantam fel. – Látom, hogy szenvedsz! Látom, hogy Gábor tönkretesz! Mióta hozzámentél, mintha eltűntél volna. Hol van az én vidám, életvidám lányom?

Dóra csak megrázta a fejét. – Nem olyan egyszerű ez. Szeretem őt… vagy legalábbis szerettem. És most… most már csak félek.

Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet. De amikor azt mondta: „Félek”, mintha valaki ököllel gyomorszájon vágott volna. Hónapok óta próbáltam segíteni neki: pénzzel, főtt étellel, bátorító szavakkal. De Gábor mindig mindent elvett tőle – a pénzt is, az önbizalmát is. Egyre többször hallottam veszekedéseket a telefonban, és Dóra egyre gyakrabban jött át hozzám kék-zöld foltokkal a karján.

Egy este aztán minden megváltozott. Dóra sírva állított be hozzám, kabát nélkül, papucsban. – Anya, nem bírom tovább…

Átöleltem, és úgy sírtunk mindketten, mint két kisgyerek. Akkor megfogadtam magamban: bármit megteszek érte. De másnap reggel már visszament hozzá. Gábor bocsánatot kért, virágot hozott neki – és Dóra újra hitt neki.

Ekkor döntöttem el: véget vetek ennek a körforgásnak. Megmondtam Dórának: „Amíg el nem hagyod őt, egy fillért sem kapsz tőlem! Nem főzök rád, nem mosok rád, nem adok pénzt. Nem nézem tovább tétlenül, ahogy tönkremész.”

Azt hittem, ezzel majd felébresztem benne az önérzetet. De csak még jobban eltávolodott tőlem. Hetekig nem hallottam róla semmit. A szomszédok suttogtak: „Ilona néni, mi van Dórával? Láttuk, hogy Gábor megint kiabált vele az utcán…”

Éjszakánként álmatlanul forgolódtam az ágyban. Vajon jól tettem? Vajon tényleg segítek neki ezzel? Vagy csak még jobban belesodrom abba a pokolba?

Egyik este aztán csöngettek. Dóra állt az ajtóban – soványabb volt, mint valaha, de a szemében valami új fény csillant meg.

– Anya… – suttogta. – Segítesz nekem? Most már tényleg vége…

Nem kérdeztem semmit. Csak átöleltem.

Azóta együtt élünk újra. Dóra lassan visszanyeri önmagát: újra dolgozik egy kis pékségben a sarkon, esténként együtt főzünk lecsót vagy paprikás krumplit. Néha még mindig sír álmában, de már tud mosolyogni is.

A család azonban kettészakadt miattunk. Az öcsém szerint kegyetlen voltam: „Ilona, hogy tehetted ezt a saját lányoddal? Hát nem látod, hogy segítségre szorult?” Az anyósom is rám förmedt: „Ezért menekült vissza hozzá annyiszor! Mert te eltaszítottad!”

De én tudom: ha akkor nem állok a sarkamra, talán már nem lenne kinek segítenem.

Most minden nap hálát adok azért, hogy Dóra él és mellettem van. De még mindig mardos a bűntudat: vajon jó anya voltam? Vajon tényleg ezt kellett tennem?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meddig szabad elmenni egy anya szeretetével? Vajon tényleg segítünk azzal, ha néha kemények vagyunk?