Három hónap a lányom nélkül: Egy nagymama harca az unokájáért

– Nem tudom, mikor jövök vissza, anya, de kérlek, vigyázz Bencére! – mondta a lányom, Eszter, miközben idegesen dobálta a ruháit a táskájába. A hangja remegett, a tekintete elkerülte az enyémet. Bence, az én kis unokám, éppen a szőnyegen játszott a kisautóival, mit sem sejtve arról, hogy az élete egy pillanat alatt megváltozik.

– Eszter, mi történik? – próbáltam megfogni a karját, de ő már az ajtó felé sietett. – Csak egy hét, anya! – kiáltotta vissza, aztán becsapódott mögötte az ajtó. Azóta nem láttam.

Az első napokban még reménykedtem. Hívtam, írtam neki üzeneteket, de csak a hangposta jelentkezett. Aztán egy hét eltelt, majd kettő. Bence minden este megkérdezte: – Mikor jön vissza anya? – És én csak annyit tudtam mondani: – Hamarosan, kicsim. Hamarosan.

A harmadik héten már nem bírtam tovább. Felhívtam a rendőrséget. Azt mondták, várjak még, biztosan csak elutazott valahova. De én ismertem Esztert. Tudtam, hogy valami baj van. A szomszédok is kérdezgettek: – Mi történt Eszterrel? – De csak a vállamat vonogattam.

Közben Bence egyre nyugtalanabb lett. Éjszakánként sírva ébredt fel, és hozzám bújt. Próbáltam erős maradni miatta, de amikor végre elaludt, én is zokogtam a konyhában. Egyedül voltam a félelmeimmel és a bizonytalansággal.

A negyedik héten megjelent nálam a gyámügy. Egy fiatal nő és egy idősebb férfi álltak az ajtóban. – Jó napot kívánunk, Katalin néni! – mondta a nő kedvesen. – Szeretnénk beszélni önnel Bence helyzetéről.

Leültünk a nappaliban. A férfi elővette a jegyzetfüzetét. – Tudja igazolni, hogy ön Bence törvényes gyámja? – kérdezte hűvösen.

– Nem vagyok a gyámja – vallottam be remegő hangon –, de én vagyok az egyetlen családtagja most.

– Sajnos ez nem elég – mondta a nő sajnálkozva. – Ha Eszter nem kerül elő hamarosan, hivatalos eljárást kell indítanunk.

Aznap este nem tudtam aludni. Csak ültem Bence ágya mellett, néztem az alvó arcát, és rettegtem attól, hogy elveszik tőlem.

A következő hetekben minden nap harc volt. Papírokat töltöttem ki, igazolásokat szereztem be, orvoshoz vittem Bencét, hogy bizonyítsam: jól gondoskodom róla. A hivatalban rideg arcok fogadtak: – Sajnos szabály az szabály, Katalin néni…

A családomban sem találtam támaszt. Az öcsém szerint túl aggódom: – Biztos csak elment valahova Eszter! Majd előkerül! – mondta lekezelően. Az anyósom pedig azt suttogta a hátam mögött: – Talán jobb is lenne Bencének egy rendes családnál…

De én nem adtam fel. Minden nap elmentem a rendőrségre érdeklődni Eszter után. Minden este mesét olvastam Bencének, és közben magamban imádkoztam: csak még egy napot hadd maradjon velem!

Egyik reggel Bence sírva ébredt: – Rosszat álmodtam, mama! Anyát elvitte egy bácsi…

Összeszorult a szívem. Vajon tényleg veszélyben van Eszter? Vagy csak menekül valami elől? Miért nem keres minket?

A gyámügy újra jelentkezett: – Katalin néni, ha nem tud hivatalos gyámságot intézni két héten belül, kénytelenek leszünk nevelőszülőkhöz vinni Bencét.

Aznap este összeomlottam. Felhívtam az öcsémet: – Laci, segíts! Nem bírom tovább egyedül…

Végre mellém állt: – Rendben van, nővérkém. Holnap bemegyek veled a hivatalba.

A következő napokban együtt jártuk végig az ügyintézés poklát. Papírok, igazolások, tanúk… Mindenki csak rázta a fejét: – Ilyen bonyolult ügyet még nem láttunk…

Közben Bence egyre csendesebb lett. Már nem kérdezte minden este anyát. Csak néha nézett rám nagy szemekkel: – Ugye nem visznek el tőled?

– Soha nem engedem! – ígértem neki könnyek között.

Végül eljött a nagy nap: bementünk a gyámhivatalba az utolsó papírokkal. A bizottság előtt álltam remegve.

– Katalin néni, mindent megtett az unokájáért – mondta végül az egyik tag –, de sajnos törvény szerint…

Ekkor Laci közbevágott: – Mi vagyunk a családja! Nem hagyjuk magára!

Hosszú csend következett. Végül megszületett a döntés: ideiglenesen nálam maradhat Bence.

Hazafelé sírtam az örömtől és a megkönnyebbüléstől. De tudom: ez csak ideiglenes győzelem. Eszter még mindig nincs meg. És minden nap attól rettegek, hogy egyszer tényleg elveszik tőlem Bencét.

Néha azon gondolkodom: vajon mit tettem volna másképp? Hol rontottuk el? És vajon hány nagyszülő él még ma Magyarországon ugyanebben a rettegésben?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet bírni ezt a bizonytalanságot?”