„Miért segítettem a volt férjemnek, amikor mindenki ellene volt?” – Egy hét, ami mindent megváltoztatott

– Zsuzsa, kérlek… csak néhány napra – hallottam a telefonban Gábor hangját, és abban a pillanatban visszarepültem az időben. A hangja fáradt volt, megtört, és mégis ott bujkált benne az a régi dac, amitől egyszer annyira szerettem, majd ugyanannyira gyűlöltem is őt.

– Miért pont én? – kérdeztem halkan, miközben a konyhapulton doboltam az ujjaimmal. A gyerekek már rég felnőttek, mindketten vidéken élnek, én pedig végre megtanultam egyedül lenni. Gáborral öt éve váltunk el, csúnya szóváltásokkal, bírósági huzavonával, és azóta sem beszéltünk. Most mégis itt volt: egy törött lábbal, teljesen magára maradva.

– Nincs másom – mondta egyszerűen. – Anyám meghalt tavaly, a testvérem Németországban van. Nem tudok magamról gondoskodni.

Azt hiszem, akkor döntöttem el. Nem Gábor miatt, hanem magam miatt. Hogy ne legyek az az ember, aki hátat fordít annak, akit valaha szeretett.

Már másnap ott voltam nála a régi lakásunkban – most már csak az övé –, és ahogy beléptem, megcsapott a dohos szag és a múlt emlékei. Gábor az ágyban feküdt, lába begipszelve, arca sápadt.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta halkan.

– Ne köszönd – feleltem gyorsan. – Ez csak néhány nap.

Az első napokban minden olyan volt, mint egy rossz álom. Főztem rá, segítettem fürdeni, cseréltem a kötéseit. Néha beszélgettünk – óvatosan kerülgetve a múltat –, máskor csak csendben ültünk egymás mellett. Az este mindig nehezebb volt: ilyenkor előjöttek a régi sérelmek, a kimondatlan szavak.

Egyik este Gábor váratlanul megszólalt:

– Emlékszel arra a nyárra Balatonon? Amikor majdnem elhagytalak?

– Hogyne emlékeznék – feleltem keserűen. – Azóta sem tudtam megbocsátani.

– Én sem magamnak – suttogta.

Azt hittem, ez lesz a legnehezebb pillanat. De tévedtem.

A hetedik napon történt. Éppen vacsorát készítettem, amikor Gábor megszólalt mögöttem:

– Zsuzsa… valamit el kell mondanom. Valamit, amit soha nem mertem.

Megálltam a mozdulatban. A kezem remegett.

– Mi az?

– Amikor elváltunk… nem csak miattad ment tönkre minden. Volt valaki más is. Egy nő a munkahelyemen. Nem tartott sokáig… de akkoriban azt hittem, ő lesz az új életem.

A levegő megfagyott közöttünk. A szívem hevesen vert, mintha újra húszéves lennék.

– Miért most mondod el? – kérdeztem rekedten.

– Mert most először érzem azt, hogy igazán egyedül vagyok. És te vagy az egyetlen ember, akinek számítok még valamit.

Nem szóltam semmit. Csak álltam ott, és próbáltam feldolgozni a hallottakat. Az évek alatt sok mindent sejtettem, de hallani egészen más volt.

Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam a kanapén, hallgattam Gábor egyenletes légzését a másik szobából. Vajon miért most? Vajon miért kellett nekem ezt hallanom? Vajon képes vagyok-e megbocsátani neki – vagy legalább magamnak?

Másnap reggel Gábor bocsánatot kért. Nem tudtam mit mondani. Csak annyit feleltem:

– Talán egyszer majd elhiszem.

A hét végén eljött az idő, hogy hazamenjek. Gábor hálásan nézett rám.

– Köszönöm… mindent.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Nem Gábor miatt – hanem magam miatt. Azért a nőért, aki voltam, és azért is, aki most lettem.

Most itt ülök a nappalimban, és azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani annak, aki igazán megbántott minket? Vagy csak megtanulunk együtt élni a fájdalommal?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Várom a gondolataitokat…