Amikor az anyósom kidobott a házból: Egy budapesti nő története a megaláztatásról és önmagam megtalálásáról

– Nem akarom többet látni ezt a rendetlenséget! – csattant fel Éva néni hangja, miközben a nappali közepén állt, kezében egy koszos bögrével. A szívem hevesen vert, ahogy próbáltam magyarázkodni: – Éva néni, csak most jöttem haza a munkából, mindjárt elmosogatok…

De ő nem hallgatott rám. A tekintete jéghideg volt, mintha soha nem lettem volna több egy idegen bérlőnél. – Ez nem az én problémám, Zsuzsa! Ez az én lakásom, és elegem van abból, hogy mindent neked kell elnéznem! – kiabálta, majd a bögrét az asztalra csapta.

Azt hittem, csak egy újabb vita lesz. Mióta Gáborral összeházasodtunk és beköltöztünk az anyósomhoz a XIII. kerületbe, minden nap egy harc volt. Éva néni sosem fogadott el igazán. Mindig azt éreztette velem, hogy csak egy betolakodó vagyok a fia életében. De aznap valami megváltozott.

– Pakolj össze, és menj el innen! – mondta halkan, de annál fenyegetőbben. – Nem vagy többé szívesen látott vendég ebben a házban.

Körbenéztem a kis lakásban: a kanapé, ahol esténként Gáborral összebújtunk; a konyhaasztal, ahol annyi reggelit ettünk együtt; a polcokon a közös fényképeink… Minden darabja az életemnek itt volt. És most mindezt elveszíthetem egyetlen pillanat alatt?

– De Éva néni… Gábor nincs itthon, nem várhatnánk meg, amíg visszajön? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem érdekel! – vágott közbe. – Ha Gábor annyira szeretne veled élni, akkor gondoskodjon rólad máshol! Ez az én lakásom, és most elég volt!

A könnyeim már folytak, de próbáltam tartani magam. Felhívtam Gábort, de nem vette fel. Egyedül voltam. Az anyósom ott állt velem szemben, karba tett kézzel, és várta, hogy összepakoljak.

Ahogy dobáltam be a ruháimat egy bőröndbe, minden mozdulatommal egyre kisebbnek éreztem magam. A fejemben csak az zakatolt: „Miért nem vagyok elég jó? Miért nem szeret engem senki ebben a családban?” Aztán eszembe jutottak anyukám szavai: „Zsuzsa, mindig állj ki magadért! Senki más nem fogja megtenni helyetted.”

Mire elkészültem, Éva néni már az ajtóban állt. – Remélem, tanulsz ebből! – mondta gúnyosan.

Az utcán hideg szél fújt. Ott álltam egy bőrönddel és egy hátizsákkal Budapest közepén, és fogalmam sem volt, hová menjek. A barátnőm, Kata lakása jutott eszembe. Felhívtam őt sírva:

– Kata… kidobott az anyósom…

– Azonnal gyere ide! – mondta habozás nélkül.

Aznap este Katánál aludtam. Ő forró teát főzött nekem és végighallgatta minden panaszomat.

– Zsuzsa, te nem vagy kevesebb attól, hogy valaki nem tud szeretni – mondta halkan. – Az anyósod problémája nem a te hibád.

De én mégis úgy éreztem magam, mint egy vesztes. Másnap reggel Gábor végre visszahívott.

– Mi történt? Anyám azt mondta, hogy elmentél…

– Nem mentem el magamtól! Kidobott! – kiabáltam bele a telefonba.

– Nyugodj meg… beszéljünk erről otthon…

De már nem akartam visszamenni abba a házba. Nem akartam újra megalázkodni Éva néni előtt.

Gábor végül eljött Katához. Leült mellém az ágy szélére.

– Sajnálom… Tudom, hogy nehéz vele… De most mit csináljunk? Nincs pénzünk albérletre…

– Akkor majd keresek még egy munkát! – vágtam rá dühösen. – Nem akarok többé olyan helyen élni, ahol bármikor kidobhatnak!

Gábor csak nézett rám nagy szemekkel. Talán először látta rajtam azt az elszántságot, amit eddig magamban is alig ismertem fel.

Az elkövetkező hetekben minden erőmmel azon voltam, hogy új életet kezdjek. Két munkahelyet vállaltam: reggelente egy pékségben dolgoztam Újlipótvárosban, délután pedig egy könyvesboltban segítettem ki. Fáradt voltam és sokszor sírtam esténként Katánál, de minden nap egy kicsit erősebb lettem.

Gábor próbált segíteni, de ő is elveszettnek tűnt ebben az új helyzetben. Az anyósommal végleg megszakadt a kapcsolatunk. Egy ideig fájt ez a szakadás – hiszen azt hittem, egyszer majd elfogad engem is családtagnak –, de lassan rájöttem: nem kell mindenkinek szeretnie ahhoz, hogy boldog legyek.

Fél év múlva végre sikerült kivenni egy pici albérletet Zuglóban. Nem volt nagy lakás: egy szoba-konyha fürdővel, de minden négyzetcentimétere a miénk volt. Ott ültem Gáborral a matracon az üres szobában és először éreztem azt: most már tényleg otthon vagyok.

Azóta is sokszor eszembe jut az a péntek délután. Vajon miért olyan nehéz egymást elfogadni? Miért gondolja valaki azt, hogy joga van másokat megalázni csak azért, mert hatalma van felettük?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen megaláztatást? Vagy jobb végleg lezárni a múltat és új életet kezdeni?