Amikor a szeretet ára van: Egy budapesti anya vallomása a családi hűtlenségről

– Miért nem jössz át mostanában, Zsuzsi? – kérdeztem halkan a telefonba, miközben a konyhaasztalon a régi fényképeket nézegettem. A hangom remegett, de próbáltam nem mutatni, mennyire fáj a hiánya. A vonal túlsó végén hosszú csend volt.

– Anya, most sok dolgom van, tudod, a munka, meg hát… – Zsuzsi hangja fáradt volt, türelmetlen. – Majd jövő héten, jó? – tette hozzá gyorsan, de már hallottam rajta, hogy csak le akar rázni.

Letettem a telefont, és a könnyeim végigfolytak az arcomon. Az unokám, Marci születése óta minden hétvégén nálam voltak. Sütöttem nekik kakaós csigát, meséltem Marcikának a régi időkről, amikor még apja is kisfiú volt. Most viszont hónapok óta csak a fényképeken láttam őket.

Azt hittem, ha nyugdíjba megyek, végre lesz időm magamra és a családomra. De amikor bejelentettem Zsuzsinak, hogy már nem tudok neki pénzt adni minden hónapban – hiszen nekem is szűkösen futja –, valami megváltozott. Először csak ritkábban jött, aztán már csak telefonon beszéltünk. Végül már azt sem.

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzám a szomszédasszonyom, Magdi néni.

– Ilonka, minden rendben? Olyan csend van mostanában nálatok – kérdezte aggódva.

– Nincs semmi baj – hazudtam gyorsan, de a hangom elárult. Magdi néni leült mellém, és csak annyit mondott:

– Tudod, az én fiam is eltávolodott tőlem, amikor már nem tudtam segíteni neki. De ne hagyd magad! Egy anya mindig anya marad.

Aznap éjjel alig aludtam. Folyton azon járt az eszem: vajon tényleg csak addig kellettem Zsuzsinak, amíg pénzt adhattam neki? Vagy én rontottam el valamit? Talán túl sokat adtam neki mindig? Túl könnyen segítettem ki minden bajból?

Másnap reggel elhatároztam, hogy írok neki egy levelet. Nem szemrehányást akartam tenni, csak elmondani, mennyire hiányzik nekem és Marci is.

„Drága Zsuzsim! Tudom, hogy most nehéz időszakod van, de szeretném, ha tudnád: nem csak a pénzem miatt vagyok az anyád. Hiányzol nekem. Hiányzik Marci nevetése a lakásban. Szeretlek benneteket. Ha bármikor szükséged van rám – akár csak egy ölelésre –, itt vagyok. Anyu”

Napokig nem jött válasz. Már kezdtem feladni a reményt, amikor egy szombat délután csöngettek. Az ajtóban Zsuzsi állt Marcival.

– Szia anya – mondta halkan. Marci rögtön beszaladt a nappaliba.

– Anya… – kezdte Zsuzsi zavartan –, ne haragudj rám. Tudom, hogy mostanában eltűntem. Csak… annyi minden összejött. A pénz miatt is… Nem akartalak kihasználni.

– Nem haragszom – mondtam könnyes szemmel. – Csak hiányoztatok.

Leültünk a konyhába. Zsuzsi elmesélte, hogy a férje elvesztette az állását, ő pedig túlórázik, hogy fizetni tudják a lakástörlesztőt. Szégyellte magát, hogy mindig hozzám fordult segítségért.

– Azt hittem, ha már nem tudsz segíteni, akkor inkább nem jövök… Nem akartam terhet rakni rád – mondta halkan.

– Az igazi teher az volt, hogy nem láttalak titeket – válaszoltam.

Aznap este együtt vacsoráztunk. Marci újra kacagott a nappaliban, Zsuzsi pedig először mosolygott hónapok óta.

De a történet itt nem ért véget. A következő hetekben újra elkezdtek jönni hozzám – néha csak egy teára, máskor hosszabb időre is. Már nem beszéltünk pénzről. Néha mégis éreztem valami feszültséget Zsuzsi szemében: mintha még mindig szégyellné magát.

Egyik este megkérdeztem tőle:

– Zsuzsi, mondd meg őszintén: haragszol rám amiatt, hogy már nem tudok segíteni?

– Nem haragszom – felelte halkan –, csak… félek attól, hogy egyszer majd teljesen egyedül maradok ebben az egészben.

Megöleltem őt. Tudtam jól: ez a félelem bennem is ott van. Vajon tényleg csak addig számítunk egymásnak, amíg adni tudunk valamit? Vagy képesek vagyunk újra megtalálni egymást akkor is, ha már csak szeretetet tudunk adni?

Most itt ülök az üres lakásban és hallgatom az óraketyegést. Néha még mindig elönt a keserűség: vajon hol rontottam el? Túl sokat adtam? Vagy túl keveset? És vajon más családokban is így van ez?

„Ti mit gondoltok? Lehet-e újrakezdeni egy anya-lánya kapcsolatot akkor is, ha már nincs mit adni – csak szeretetet?”