Zárt ajtók mögött: Harminc év házasság után újra kezdeni – az én történetem

– Enikő, én most elmegyek. – A hangja nyugodt volt, szinte közömbös. Nem volt benne harag, sem vád, csak valami fáradt lemondás, amitől a gyomrom görcsbe rándult. Ott álltam a konyhaajtóban, kezemben a reggeli kávéval, és néztem, ahogy Zoltán becsukja maga mögött az ajtót. Nem csapta be – csak halkan, véglegesen zárta be. A csend, ami utána maradt, szinte fájt.

Harminc év. Egy élet. Együtt öregedtünk meg, együtt neveltük fel a két fiunkat, együtt építettük fel ezt a panel lakást Zuglóban, ahol minden falon ott van az emlékeink lenyomata. És most… most csak én vagyok itt, a csendben, a kávéval, ami már rég kihűlt.

Az első napokban csak ültem a kanapén, bámultam a tévét, de nem láttam semmit. A telefonom néma maradt – a fiúk már rég kirepültek, Zoltán pedig nem keresett. Anyám hívott néha, de csak arról beszélt, hogy „az ilyen férfiak sosem változnak”, és hogy „jobban jártam nélküle”. De én nem éreztem így. Harag helyett csak üresség volt bennem.

A barátnőim próbáltak kirángatni ebből az állapotból. – Gyere el velünk sétálni a Városligetbe! – mondta Ági. – Vagy menjünk be a Szépművészetibe! – ajánlotta Ildikó. De én csak kifogásokat kerestem: „fáj a fejem”, „sok a munka”, „majd máskor”. Valójában féltem kilépni ebből a lakásból, ahol minden Zoltánra emlékeztetett.

Egy este azonban nem bírtam tovább. Felhívtam Zoltánt. – Miért? – kérdeztem tőle remegő hangon. – Miért most? Miért így?

Sokáig hallgatott. Aztán csak ennyit mondott: – Elfáradtam, Enikő. Már nem tudok úgy szeretni, ahogy régen. Nem akarok hazudni neked… vagy magamnak.

Letettem a telefont. Sírtam. Talán először igazán azóta, hogy elment. Aznap éjjel nem aludtam semmit.

A következő hetekben próbáltam visszatalálni önmagamhoz. Elmentem fodrászhoz – először húsz év után levágattam a hajam rövidre. Vettem egy új ruhát is, pirosat, pedig mindig azt mondtam magamnak: „az túl feltűnő”. Elkezdtem sétálni esténként a környéken. Figyeltem az embereket: fiatal párok kézen fogva, idős nénik kutyával, gyerekek biciklivel. Mindenki ment valahová – csak én nem tudtam, merre tartok.

Egyik este Ági átjött egy üveg borral. – Elég volt az önsajnálatból! – jelentette ki határozottan. – Itt az ideje újra élni! – Leültünk a konyhában, és órákig beszélgettünk. Elmesélte, hogy ő is átment hasonlón évekkel ezelőtt, amikor elváltak Gábortól. – Az első év pokol – mondta –, de utána rájössz, hogy mennyi minden vár még rád.

Másnap reggel úgy keltem fel, mintha valami megváltozott volna bennem. Elhatároztam: nem hagyom, hogy ez a lakás legyen a börtönöm.

Elkezdtem dolgozni egy könyvtárban félállásban – mindig is szerettem a könyveket, de sosem volt rá időm igazán elmélyülni bennük. Ott ismertem meg Márton nénit is, aki minden héten ugyanazokat a verseket kölcsönözte ki. Egyik nap megkérdezte:
– Maga is egyedül van?
– Most már igen – válaszoltam halkan.
– Tudja, az élet néha bezár egy ajtót… de kinyit egy ablakot is – mosolygott rám.

Ezek a szavak velem maradtak.

A fiaim végül hazajöttek látogatóba. Leültünk hárman az asztalhoz – először Zoltán nélkül. Dávid csendben evett, Bence viszont egyszer csak kitört:
– Anya, miért nem harcoltál érte? Miért hagytad elmenni?

Nem tudtam mit mondani. Csak annyit feleltem:
– Néha nem lehet harcolni valakiért, aki már eldöntötte, hogy elmegy.

Azóta eltelt egy év. Már nem sírok minden este. Néha még hiányzik Zoltán – főleg amikor vasárnap reggel egyedül főzöm a kávét –, de már nem érzem azt az ürességet.

Megtanultam újra örülni az apró dolgoknak: egy jó könyvnek, egy sétaillatú estének, egy pohár bornak Ágival vagy Ildikóval.

De néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg lehet újrakezdeni harminc év után? Vagy csak megtanulunk együtt élni a veszteségeinkkel?

Ti mit gondoltok? Volt már olyan érzésetek, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítetek mindent? Hogyan találtatok vissza önmagatokhoz?