Anyám könnyei között: Hogyan választottam a saját utamat – és mi lett az ára?

– Miért nem tudod egyszerűen elfogadni, hogy a jogi egyetem a legjobb neked? – Anyám hangja remegett, de a tekintete kemény volt. A konyhaasztalnál ültem, a kezem ökölbe szorult az ölemben. A falióra kattogása szinte elnyomta a lélegzetemet.

– Mert nem akarom! – csúszott ki belőlem hirtelen, talán túl hangosan is. – Nem akarok ügyvéd lenni, anya! Nem akarok minden nap öltönyben ülni egy irodában, emberek sorsáról dönteni úgy, hogy közben a sajátomat sem élhetem!

Anyám arca eltorzult. Először csak a szeme sarkában jelentek meg könnyek, aztán halkan sírni kezdett. Gyerekkorom óta nem láttam sírni. Mindig erős volt, kemény, mint a balatoni szél novemberben. Most viszont összetört előttem.

– Érted csináltam mindent – suttogta. – Azért dolgoztam két állásban, hogy neked jobb legyen. Hogy ne kelljen úgy élned, mint nekem. Hogy legyen választásod.

– De pont ezt nem adod meg nekem! – mondtam halkan. – A választás lehetőségét.

A csend szinte fojtogató volt. A testvérem, Gergő, az ajtóban állt, és csak nézett ránk nagy szemekkel. Ő mindig csendben maradt, sosem szállt vitába anyával. Mindig azt mondta: „Majd úgyis lenyugszik mindenki.” De én nem tudtam lenyugodni.

Aznap este becsaptam magam mögött az ajtót, és elmentem sétálni a Duna-partra. A város fényei tükröződtek a vízen, és én azon gondolkodtam: tényleg önző vagyok? Anyám mindent feláldozott értem, én pedig most eldobom az álmát? De mi van az én álmommal?

Gyerekkoromban mindig festettem. Az iskolában is én készítettem a plakátokat, rajzoltam a tablót. A tanáraim azt mondták: „Anna, tehetséges vagy! Menj művészeti gimibe!” Anyám csak legyintett: „Festésből nem lehet megélni Magyarországon.” Így maradtam a gimiben, ahol mindenki más is tanult. De a festészet sosem hagyott nyugodni.

A nagy döntés előtt hónapokig titokban jártam rajzszakkörre a Műcsarnokba. Ott ismertem meg Zsuzsit, aki már akkor is festőnek készült. Ő volt az első barátom, aki azt mondta: „Nem vagy bolond, ha mást akarsz.”

A felvételi előtt egy héttel mondtam el anyának, hogy nem adtam be jelentkezést jogra. Csak a Képzőművészeti Egyetemre jelentkeztem. Akkor tört ki a vihar.

– El fogsz bukni! – kiabálta anyám. – Nem lesz pénzed! Éhen fogsz halni! Ezt akarod?

– Inkább éhen halok, mint hogy boldogtalan legyek! – vágtam vissza könnyek között.

A család szétszakadt. Apám már régen elment tőlünk, de most Gergő is anyám mellé állt. Hetekig nem beszéltek velem. A nagymamám titokban hívogatott, és csomagolt nekem süteményt.

A felvételin remegő kézzel rajzoltam meg az aktot. A bizottság tagjai szigorúan néztek rám, de amikor kijöttem az épületből, tudtam: ez vagyok én. Nem valaki más álma.

Felvettek. Anyám nem gratulált. Csak annyit mondott: „Majd meglátjuk.”

Az első év nehéz volt. Albérletben laktam három másik lánnyal Újpesten. Néha csak zsíros kenyeret ettünk vacsorára. Zsuzsi segített átvészelni a legrosszabb napokat is.

Anyám néha felhívott: „Van mit enned?” – kérdezte ridegen. „Igen” – hazudtam sokszor.

A második év végén kiállításom lett egy kis galériában a VII. kerületben. Anyám eljött – titokban, azt hittem, nem veszem észre. A sarokban állt, és nézte a képeimet. Amikor vége lett, odajött hozzám.

– Szép… – mondta halkan. – De még mindig félek érted.

– Én is félek néha – válaszoltam –, de legalább most magam miatt félek.

Azóta eltelt öt év. Most már saját műtermem van Kispesten, néha megrendeléseket is kapok. Nem vagyok gazdag, de boldogabb vagyok, mint valaha.

Anyámmal lassan újra közeledünk egymáshoz. Néha még mindig vitázunk – főleg pénzről –, de már képesek vagyunk nevetni is együtt.

Néha azon gondolkodom: ha akkor engedek neki, most hol lennék? Egy irodában ülve, öltönyben? Vagy boldogtalanul egy életet élve, ami nem az enyém?

Ti mit tennétek? Megéri feláldozni mindent a szabadságért – még ha ezzel megbántjuk is azt, akit a legjobban szeretünk?