Egy nap, ami mindent megváltoztatott: Az utcán élő Miklós titkai és az én lelki utam

– Miért nézel így rám? – kérdezte a férfi rekedtes hangon, miközben a villamos ablakán túl szürke esőcseppek csorogtak le a koszos üvegen. – Nem harapok, csak egy kis aprót kértem.

A szívem hevesen vert. A 4-6-os villamoson ültem, a Margit hídnál, és próbáltam nem elkapni a tekintetét. Mégis ott volt bennem valami furcsa késztetés, hogy ne csak elforduljak, mint mindenki más. A férfi, Miklós, koszos kabátban, szakadt nadrágban ült velem szemben. A haja őszült, az arca barázdált volt, de a szemei – azokban valami mély szomorúság csillogott.

– Bocsánat – nyögtem ki végül –, csak… nem tudom, hogyan segíthetnék.

– Egy kávé is jó lenne – mondta halkan. – Vagy csak egy szó.

A következő megállónál leszálltam vele. A közeli presszóban két forró kávét rendeltem. Az emberek furcsán néztek ránk: egy jól öltözött nő és egy hajléktalan férfi együtt az asztalnál. Éreztem a tekintetek súlyát.

– Hogy kerültél ide? – kérdeztem óvatosan.

Miklós először csak hallgatott. Aztán lassan beszélni kezdett.

– Volt családom. Feleségem, két fiam. Egykor villanyszerelő voltam. De aztán jött a baleset… – elhallgatott, a kezét nézte. – Egy rossz mozdulat, áramütés. Fél kezem lebénult. Elvesztettem a munkám. A feleségem nem bírta tovább, elvált tőlem. A gyerekeim… hát ők már nem keresnek.

A hangja megremegett. Éreztem, ahogy a torkomban gombóc nő.

– Próbáltam újra talpra állni – folytatta –, de minden ajtó bezárult előttem. A rokonok hátat fordítottak. A barátok eltűntek. És egyszer csak már csak az utca maradt.

A kávé lassan kihűlt előttünk. Kint az eső tovább zuhogott.

– Tudod, mi a legrosszabb? – nézett rám hirtelen. – Hogy láthatatlan vagyok. Az emberek úgy néznek át rajtam, mintha nem is léteznék.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és próbáltam feldolgozni mindazt, amit hallottam.

Aznap este otthon anyám várt rám vacsorával.

– Hol voltál ilyen sokáig? Már aggódtam! – szólt rám türelmetlenül.

– Segítettem valakinek – feleltem halkan.

– Már megint! Elég volt ebből az önfeláldozásból! Nem lehet mindenkit megmenteni! – csattant fel.

– De legalább megpróbálhatom! – kiáltottam vissza, és éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.

Anyám arca megkeményedett.

– Az élet nem ilyen egyszerű, Erzsi! Ha minden hajléktalant hazahoznál, akkor mi lenne velünk?

Nem válaszoltam. Csak bementem a szobámba és becsaptam az ajtót.

Aznap éjjel alig aludtam. Miklós története visszhangzott a fejemben. Vajon tényleg ennyire kegyetlenek vagyunk? Ennyire közömbösek? Miért olyan nehéz meglátni az embert a sors mögött?

Másnap reggel újra találkoztam Miklóssal a villamosmegállóban.

– Köszönöm a tegnapit – mondta csendesen. – Ritka az ilyen ember, mint te.

– Nem vagyok különleges – ráztam meg a fejemet. – Csak szeretném érteni… miért történik mindez?

Miklós elmosolyodott.

– Az emberek félnek attól, amit nem értenek. És attól is félnek, hogy egyszer ők is idejuthatnak.

A szavai napokig kísértettek. Próbáltam beszélni róla a barátaimmal is, de legtöbben csak legyintettek:

– Mindenki magának köszönheti! – mondta Zsuzsa.

– Ha dolgozni akarna, találna munkát! – kontrázott Gábor.

De én már nem tudtam ilyen egyszerűen gondolkodni. Láttam Miklós szemében azt a fájdalmat, amit nem lehet csak úgy elhessegetni egy vállrándítással.

Egy héttel később újra találkoztunk. Miklós arca sápadtabb volt, köhögött.

– Megfáztam – mondta rekedten. – Az éjszakák hidegek mostanában.

Elvittem egy orvoshoz, de ott is csak kelletlenül fogadták:

– Nincs TAJ-kártyája? Akkor nem tudunk segíteni!

Dühös lettem. Hogy lehet az, hogy valaki ennyire kiszolgáltatottá válik ebben az országban?

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon én mit tennék, ha egyik napról a másikra elveszíteném mindent? Vajon lenne valaki, aki segítene nekem?

Azóta is tartom a kapcsolatot Miklóssal. Néha viszek neki meleg ételt vagy egy pokrócot. De tudom: ez csak csepp a tengerben.

Sokszor eszembe jut anyám szava: „Nem lehet mindenkit megmenteni.” De vajon tényleg így van? Vagy csak kifogásokat keresünk, hogy ne kelljen szembenéznünk mások szenvedésével?

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyire tehetetlenek vagyunk? Vagy van még remény arra, hogy változtassunk ezen a világon?