„Az anyósom öt perc alatt felforgatta az egész napomat – és a házasságomat is”

– Miért nem kínáltad meg anyámat teával? – kérdezte Gábor, miközben az ajtó még mindig halkan zörrent mögöttünk, ahogy az anyja távozott. A hangja nem volt hangos, de a szavai úgy csaptak le rám, mint egy ostor.

A konyhapultnak támaszkodtam, a kezem remegett. Az egész lakásban ott lebegett az anyósom parfümjének nehéz illata és a kimondatlan vádak fojtogató légköre.

– Nem is kérdezte, hogy kérek-e valamit – motyogtam magam elé, de Gábor már nem hallgatott rám. Az ablakhoz lépett, hátat fordított nekem.

– Tudod, hogy mennyire fontos neki a figyelmesség. Mindig ezt mondja: „Réka, egy csésze tea nem a világ.” – A hangjában ott volt a csalódottság, amitől összeszorult a torkom.

– És nekem? Nekem mikor fontos valami? – szaladt ki belőlem a kérdés, mielőtt visszafoghatnám magam. – Nekem mikor számít, hogy valaki megkérdezi, hogy vagyok?

Gábor felém fordult, a szemei sötéten villogtak.

– Most nem rólad van szó! Anyám jött hozzánk, te pedig még csak le sem ültetted rendesen. Öt percig volt itt, Réka! Öt percig!

A hangja megtelt indulattal. Éreztem, ahogy a nap minden fáradtsága, a munkahelyi stressz, a gyerekek reggeli hisztije és az anyósom váratlan látogatása egyszerre nehezedik rám.

– Mindig róla van szó – suttogtam. – Mindig csak az számít, hogy ő mit gondol. Hogy megfeleljek neki. Hogy ne szóljak vissza. Hogy mosolyogjak akkor is, amikor legszívesebben sírnék.

Gábor elhallgatott. A csend olyan vastag volt köztünk, hogy szinte tapintani lehetett.

Az anyósom öt perccel ezelőtt még itt ült a nappaliban. Nem szólt semmit, csak végigmért tetőtől talpig, ahogy mindig. A kabátját sem vette le; mintha csak azért jött volna be, hogy ellenőrizze: minden rendben van-e. Vagy inkább: én rendben vagyok-e az ő mércéje szerint.

– Réka drágám – mondta akkor halkan –, látom, elfoglalt vagy. Nem zavarlak tovább.

A hangjában ott volt az a leheletnyi gúny, amit csak én hallottam ki. Gábor persze nem vette észre semmit. Csak azt látta, hogy az anyja sértetten távozik.

Most pedig itt állok a konyhában, és azon gondolkodom: tényleg ennyin múlik minden? Egy csésze teán?

– Tudod mit? – fordultam Gáborhoz remegő hangon. – Ha ennyit számít neki egy csésze tea, akkor talán hozzád kéne mennie feleségül, nem hozzám.

A mondat kiszakadt belőlem, és abban a pillanatban megbántam. Gábor arca eltorzult.

– Ez már sok! – kiáltotta. – Mindig csak panaszkodsz! Soha semmi nem jó! Anyám csak jót akar!

– Neked! – vágtam vissza. – Neked akar jót! Nekem csak azt akarja megmutatni, hogy soha nem leszek elég jó!

A gyerekek ekkor léptek be a konyhába. Anna a pizsamáját húzta maga után, Bence álmosan dörzsölte a szemét.

– Miért kiabáltok? – kérdezte Anna halkan.

Gábor gyorsan lehajolt hozzájuk.

– Semmi baj, kicsim – mondta erőltetett mosollyal. – Csak felnőtt dolgokról beszélgetünk.

De Anna nem hagyta annyiban.

– Anya sír? – nézett rám nagy szemekkel.

Észre sem vettem, hogy könnyek folynak az arcomon.

– Nem sírok – hazudtam –, csak egy kicsit elfáradtam.

A gyerekek visszamentek a szobájukba. Gábor és én ott maradtunk egymással szemben, két idegenként ugyanabban a lakásban.

– Réka… – kezdte halkan Gábor. – Nem akarom ezt. Csak… olyan nehéz mindenkinek megfelelni.

Felnevettem keserűen.

– Neked nehéz? Próbáltál már valaha az én helyemben lenni? Próbáltál már úgy élni, hogy minden mozdulatodat figyelik? Hogy minden hibádra rámutatnak?

Gábor leült az asztalhoz. A keze remegett.

– Sajnálom – mondta végül halkan. – Sajnálom, hogy nem vettem észre, mennyire bánt ez téged.

Leültem mellé. Egy pillanatig csak néztük egymást.

– Nem akarok így élni – mondtam ki végül azt, amit évek óta magamban tartottam. – Nem akarok minden nap attól félni, hogy valamit rosszul csinálok. Nem akarok többé láthatatlan lenni ebben a házban.

Gábor bólintott. A szeme megtelt könnyel.

– Megpróbálhatjuk újra? Másképp?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott mellette, és azon gondolkodtam: vajon tényleg lehet-e másképp? Vagy mindig lesz egy csésze tea, ami mindent felborít?

Ti mit gondoltok? Tényleg ilyen apróságokon múlik egy házasság boldogsága? Vagy ezek csak ürügyek arra, amit már régóta nem mondunk ki egymásnak?