A régi barátnőm szemei – Egy budapesti buszon kezdődött minden

– Anna? – A hangja alig volt több suttogásnál, de a zsúfolt 7-es busz zajában is tisztán hallottam. Megálltam, mintha villám csapott volna belém. A reggeli csúcsforgalom, a büdös, párás levegő, a testek egymásnak préselődése mind eltűnt egy pillanatra. Csak az a szempár maradt, amit ezer közül is felismernék: Réka.

Réka, akivel együtt nőttünk fel Zuglóban, akivel együtt sírtunk az első szerelmi csalódásainkon, és akit évekkel ezelőtt hagytam magára, amikor a saját életem romokban hevert. Most ott állt előttem, sápadtan, beesett arccal, mintha minden öröm kiszivárgott volna belőle. A szemei – azok a gyönyörű, barna szemei – most tele voltak fájdalommal és valami kimondhatatlan könyörgéssel.

– Réka… te vagy az? – kérdeztem remegő hangon.

Bólintott. A busz hirtelen fékezett, az emberek morgolódtak, de mi csak álltunk egymással szemben. Egy örökkévalóságig tartott az a néhány másodperc.

– Leszállsz velem? – kérdezte halkan.

Nem gondolkodtam. Leszálltunk a Blaha Lujza téren. A tér tele volt emberekkel, de mi ketten egy másik világban voltunk. Réka némán sétált mellettem, csak néha pillantott rám lopva. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben.

– Mi történt veled? – kérdeztem végül.

– Nem itt… – suttogta. – Menjünk be valahova.

Egy közeli kávézóba ültünk be. Réka keze remegett, amikor megfogta a csészét. Próbáltam nem bámulni a kék-zöld foltokat a csuklóján.

– Anna… – kezdte halkan. – Sajnálom, hogy akkor eltűntem… De nem tudtam mást tenni. Tamás…

A neve elég volt. Tamás, Réka férje, akit mindig is túl harsánynak, túl uralkodónak tartottam. Réka mindig mentegette: „Csak fáradt”, „Csak stresszes”. De most már tudtam: nem csak stresszes volt.

– Bántott? – kérdeztem ki nem mondott haraggal.

Réka lehajtotta a fejét. Egy könnycsepp gördült végig az arcán.

– Nem tudom, hogyan jutottunk idáig… Eleinte csak kiabált. Aztán jöttek a pofonok. Most már… néha azt érzem, jobb lenne nem is élni.

A szívem összeszorult. Bűntudat öntött el: hol voltam én mindeközben? Miért nem vettem észre semmit?

– Miért nem szóltál? – kérdeztem halkan.

– Próbáltam… De mindenki csak azt mondta: „Majd megváltozik”, „Ne provokáld”, „A gyerek miatt tarts ki”. És te… te akkor épp magaddal voltál elfoglalva.

Nem tudtam mit mondani. Igaza volt. Amikor az apám meghalt és anyám idegösszeroppanást kapott, mindenkit kizártam az életemből – még őt is.

– Sajnálom… – suttogtam.

Hosszú csend telepedett ránk. A kávé kihűlt előttünk.

– Segítesz? – kérdezte végül Réka olyan hangon, amitől libabőrös lettem.

– Persze! Bármit! – vágtam rá azonnal.

Aznap este Réka nálam aludt. Tamás egész éjjel hívogatta, üzeneteket írt: „Hol vagy?”, „Gyere haza!”, „Megbánod!” Féltünk mindketten. De Réka nem ment haza.

Másnap elmentünk a rendőrségre. Ott ültem mellette, miközben elmondta a történetét egy idegen rendőrnek. Láttam rajta: minden szó fájdalmasabb volt az előzőnél. A rendőr fásultan bólogatott: „Sajnos sok ilyen eset van…”

A következő hetek rémálomként teltek. Tamás zaklatott minket: várt a ház előtt, fenyegetőzött telefonon. Anyám aggódva nézett rám: „Anna, ez veszélyes! Miért kevered bele magad?”

De nem hagyhattam cserben Rékát még egyszer.

Egyik este Réka sírva tört ki:
– Mi lesz velem? Hol fogok lakni? Mit fog mondani az anyám? Ő mindig azt mondta: „Egy asszony tűrjön!”

Átöleltem.
– Nem vagy egyedül! Nálam maradhatsz, ameddig csak kell!

Végül sikerült elhelyezni őt egy védett házban. A válóper hosszú és megalázó volt; Tamás mindent megtett, hogy ellehetetlenítse Rékát. De ő kitartott. Minden nap beszéltünk telefonon vagy találkoztunk egy kávéra. Lassan visszatért belé az élet.

Egy év telt el azóta. Réka most már önálló albérletben lakik, új munkahelye van egy könyvesboltban. Néha még mindig fél a sötét utcákon, de már tudja: van kihez fordulnia.

Én pedig minden nap emlékeztetem magam: egyetlen üzenet is életet menthet. Egyetlen ölelés is lehet menedék valakinek.

Vajon hányan ülnek most is némán egy buszon Budapesten, és várják, hogy valaki észrevegye őket? És vajon hányan fordítjuk el a fejünket inkább?