„Nem vagyok ingyen bébiszitter, csak mert GYES-en vagyok!” – Amikor a család összefog ellened

– Te úgyis otthon vagy, Zsófi, nem? – kérdezte az anyósom, miközben a húslevest szedte. A kanál megállt a kezében, és mindenki rám nézett az asztalnál. A férjem, Gábor, csak bólintott, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– Mire gondolsz? – kérdeztem óvatosan, miközben a két kisfiam, Marci és Bence egymás mellett fészkelődött.

– Hát arra, hogy most, hogy Anikó visszamegy dolgozni, valakinek vigyáznia kellene Emmára. Te meg úgyis GYES-en vagy, ráérsz – mondta ki végül az anyósom, mintha csak azt kérné, adjam oda a sót.

Éreztem, ahogy elönt a forróság. A szívem hevesen vert. Azt hittem, rosszul hallok. Hiszen én nem azért vagyok otthon, hogy más gyerekére is vigyázzak! Két kisgyerek mellett épphogy élek túl nap mint nap.

– Sajnálom, de ezt nem tudom vállalni – mondtam halkan, de határozottan. – Nekem is elég dolgom van a fiúkkal.

Csend lett. Az anyósom letette a kanalat. Gábor rám nézett, mintha most látna először.

– Zsófi, hát nem segíthetnél egy kicsit? Anikó is család – szólt közbe Gábor.

– Segítek is, amikor tudok. De ez nem ugyanaz! Nem tudok egész nap három gyereket ellátni egyedül. Nem vagyok bébiszitter! – mondtam ki végül azt, amit napok óta forgattam magamban.

Az anyósom arca megkeményedett. – Régen bezzeg nem volt ilyen gond. Mi mindent megoldottunk egymás között. Most meg mindenki csak a maga dolgával törődik.

A szavak úgy csapódtak hozzám, mint egy vödör hideg víz. Éreztem, hogy mindenki engem néz. A sógornőm, Anikó is ott ült az asztalnál, lesütött szemmel.

– Nézd, Zsófi – kezdte halkan –, nekem tényleg nagy segítség lenne. De ha nem akarod…

– Nem arról van szó, hogy nem akarom! Csak… én is fáradt vagyok. Néha úgy érzem, már magamra sincs időm – törtek elő belőlem a szavak.

A férjem felhorkant. – Más anyák is megoldják!

Ekkor már remegett a kezem. – Más anyák is kimerülnek! Nem akarok még egy gyerekért felelősséget vállalni egész napra. Ez nem önzés, hanem őszinteség.

A vasárnapi ebéd hangulata pillanatok alatt fagyossá vált. Az anyósom felállt az asztaltól.

– Hát ilyen világot élünk… – motyogta maga elé.

Hazafelé menet Gábor végig hallgatott az autóban. A gyerekek hátul elaludtak. Éreztem a feszültséget a levegőben.

Otthon aztán kitört belőle:

– Miért kellett ezt így? Most mindenki haragszik rád!

– Mert nem akarom magam teljesen feladni! Neked könnyű mondani, te egész nap dolgozol. De én itthon vagyok két kisgyerekkel! Tudod te egyáltalán, milyen ez?

– Tudod mit? Ha neked ennyire nehéz minden, akkor majd én beszélek anyámmal! – vágta oda dühösen.

Aznap este sírva aludtam el. Úgy éreztem magam, mint egy rossz ember. Pedig csak nemet mondtam valamire, ami túl sok lett volna.

A következő napokban mindenki kerülte velem a beszélgetést. Az anyósom nem hívott fel, Anikó sem írt rám. A családi csoportban is csak rövid üzenetek mentek: „Jövő héten ki hozza a sütit?” „Ki viszi Marci tornazsákját?”

Egy este aztán Anikó mégis átjött hozzánk. Zavartan állt az ajtóban.

– Sajnálom, hogy így alakult – mondta halkan. – Tudom, hogy neked sem könnyű.

– Nem haragszom rád – válaszoltam őszintén. – Csak szeretném, ha értenétek: attól még, hogy otthon vagyok, nem vagyok ingyen bébiszitter.

Anikó bólintott. – Igazad van. Csak… néha úgy érzem, mindenkinek segítenie kellene mindenkinek.

– Igen… de hol van a határ? Mikor lesz már túl sok?

Aznap este sokáig gondolkodtam ezen. Vajon tényleg önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért?

Másnap reggel Gábor odajött hozzám kávéval a kezében.

– Sajnálom a múltkoriakat – mondta csendesen. – Igazad van… néha tényleg elfelejtem, mennyi mindent csinálsz itthon.

Megöleltem őt. Jólesett végre egy kis megértés.

De a család többi része még mindig furcsán viselkedik velem. Az anyósom kerüli a szemkontaktust, ha találkozunk. A vasárnapi ebédek már nem olyan oldottak.

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire nehéz elfogadni, hogy egy anya is lehet fáradt? Hogy joga van nemet mondani?

Ti mit gondoltok? Hol van a határ a családi segítség és a kihasználás között? Vajon tényleg önző vagyok… vagy csak végre kiálltam magamért?