Amikor a család idegenné válik: Az örökség ára – Anikó és Márk története

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Márk! – kiáltottam rá, miközben a nappali asztalánál álltunk, a szüleink régi lakásában. A szoba tele volt emlékekkel: a falon anyám hímzett terítője, apám régi pipája a polcon. De most minden csak díszlet volt egy színdarabhoz, amiben már nem tudtam, ki kicsoda.

Márk az ablakhoz lépett, hátat fordított nekem. – Anikó, én csak azt akarom, ami jogosan jár nekem. Nem fogok lemondani róla, csak mert te mindig mindent megkaptál.

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Mindig mindent megkaptam? Hát nem ugyanazokat a nehéz éveket éltük át? Nem együtt sírtunk anyánk temetésén? Most mégis úgy éreztem, mintha egy idegennel beszélgetnék.

Az egész azzal kezdődött, hogy apánk halála után előkerült a végrendelet. Egy kis vidéki ház, némi megtakarítás, és persze a családi nyaraló Balatonon. Azt hittem, mindent megbeszélünk majd. De Márk már az első perctől kezdve gyanakvó volt.

– Szerinted igazságos, hogy te kapod a nyaralót? – kérdezte akkor is, amikor először leültünk az ügyvédhez.

– Márk, te sosem szeretted azt a helyet. Mindig panaszkodtál, hogy mennyire unalmas ott – válaszoltam halkan.

– Az más volt! Most már én is szeretném. Vagy legalább az értékét felezzük el – vágta rá.

Az ügyvéd csak nézett ránk, mintha két gyerek civakodását hallgatná. De nekünk ez volt az életünk. A múltunk. És most úgy tűnt, a jövőnk is ezen múlik.

A vita hetekig tartott. Anyánk barátnője, Ilonka néni is próbált békíteni minket:

– Gyerekek, ne hagyjátok, hogy a pénz elválasszon titeket! A család mindennél fontosabb!

De Márk csak legyintett. – Könnyű ezt mondani annak, akinek nincs testvére.

Egyre mélyebbre süllyedtünk. Már nem csak a házról vagy a nyaralóról szólt a vita. Régi sérelmek kerültek elő: hogy apánk mindig engem dicsért, hogy őt sosem vették komolyan. Hogy én maradtam itthon gondoskodni anyáról, míg ő Pestre költözött dolgozni.

Egy este aztán minden kirobbant belőlünk. A konyhában álltunk, Márk vörös arccal ordított:

– Te mindig azt hitted, jobb vagy nálam! Mindig te voltál az okosabb, a kedvesebb! Most legalább ezt hagyd meg nekem!

Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Nem akarok semmit elvenni tőled! Csak szeretném megtartani azt a helyet… ahol még érzem anyu illatát…

De Márkot már nem érdekelte semmi. Aznap este elviharzott, és hetekig nem hallottam felőle.

A család kettészakadt. A rokonok is oldalt választottak: nénik és unokatestvérek telefonáltak nekem titokban, hogy igazam van; mások Márkot sajnálták. Mindenki tudni vélte az igazságot – csak mi nem tudtuk már egymást meghallgatni.

A végén bíróságra került az ügy. Ott ültem egy idegen ügyvéd mellett, és néztem a testvéremet – az egyetlen embert, akivel együtt nőttem fel –, ahogy ridegen beszél rólam. Mintha soha nem lettünk volna család.

A bíróság végül úgy döntött: el kell adni mindent, és felezni az árat. Amikor ezt kimondták, mintha valami végleg eltört volna bennem.

Azóta eltelt két év. A házat már más lakja, a nyaralót lebontották egy új villa kedvéért. Márkkal alig beszélünk. Néha látom őt a Facebookon: új családja van, boldognak tűnik. Én pedig minden nyáron elmegyek a Balatonhoz – csak most már vendégként.

Sokszor gondolkodom azon: vajon tényleg megérte ez az egész? Megéri egy ház vagy egy kis pénz azt, hogy elveszítsük egymást? Vagy talán már rég elvesztettük volna…

Ti mit gondoltok? Van olyan örökség vagy sérelem, ami miatt érdemes feláldozni a családot? Vagy van visszaút még ilyenkor is?