Anyám nem akarja átadni a nagymamám lakását – amikor a család a legnagyobb ellenségemmé válik
– Nem, Zsófi, erről már beszéltünk! – csattant fel anyám hangja, miközben a konyhaasztalra csapta a kávéscsészét. A porcelán csilingelt, én pedig összerezzentem. Már megint ugyanaz a vita. Két éve halt meg a nagymamám, és azóta minden hónapban legalább egyszer előkerül a lakás kérdése. Az a lakás, ahol gyerekkorom legszebb nyarait töltöttem, ahol nagyi palacsintát sütött nekem, ahol minden bútor, minden illat az otthont jelentette. És most, amikor végre enyém lehetne, anyám nem hajlandó átadni.
– De anya, én csak azt szeretném, ami jogosan jár nekem! – próbáltam higgadtan beszélni, de a hangom remegett. – Nagyi rám hagyta a lakást, te is tudod. Ott van a végrendelet.
Anyám arca megkeményedett. – Az csak egy papír, Zsófi. Nem érted? Az élet nem ilyen egyszerű. Nekem is jogom van hozzá. Én gondoztam anyámat az utolsó hónapokban, én jártam hozzá minden nap.
– És én? Én nem számítok? – kérdeztem elcsukló hangon. – Én is ott voltam, amikor tudtam. De most már felnőtt vagyok, szeretnék önálló életet kezdeni. Miért nem engeded?
Anyám csak legyintett. – Majd ha eljön az ideje. Most még nem.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A panelházban, ahol albérletben laktam két másik lánnyal, minden zaj áthallatszott: a szomszéd tévéje, a lift zúgása, a villamos csikorgása az ablak alatt. Arra gondoltam, milyen lenne végre saját otthonban élni. Nem kellett volna másokhoz alkalmazkodnom, nem kellett volna minden fillért megszámolnom. A nagyi lakása ott állt üresen Zuglóban, félig lehúzott redőnyökkel, mintha ő maga is várná, hogy valaki végre hazatérjen.
Másnap felhívtam az unokatestvéremet, Katát.
– Nálatok is mindig ilyen nehéz volt anyuval? – kérdeztem tőle.
– Persze – sóhajtott fel Kata. – De nálatok ez most más. Tudod jól, hogy anyád mennyire ragaszkodik mindenhez, ami nagyihoz kötötte. Talán fél elengedni.
– De hát ez nem igazságos! – fakadtam ki. – Nekem is szükségem lenne valamire… valamire, ami csak az enyém.
Kata hallgatott egy darabig.
– Próbáltál már vele igazán őszintén beszélni? Nem csak a lakásról… hanem arról is, hogy mit jelent ez neked?
Elgondolkodtam. Talán tényleg sosem mondtam el neki igazán, mennyire fáj ez az egész. Mindig csak veszekedtünk.
Aznap este újra átmentem anyámhoz. A lakásban még mindig ott voltak nagyi régi csipketerítői, a falon a megsárgult családi fotók.
– Anya… – kezdtem halkan. – Tudom, hogy neked is nehéz volt nagyi halála. Nekem is hiányzik minden nap. De úgy érzem, mintha te nem engednéd meg nekem, hogy továbblépjek… hogy legyen egy saját életem.
Anyám szeme megtelt könnyel.
– Zsófi… én csak… félek attól, hogy ha te elköltözöl oda, akkor végleg elveszítem anyámat is. Az emlékeit… mindent.
– De anya… én nem akarom elvenni tőled nagyi emlékét! Csak szeretném érezni, hogy tartozom valahová… hogy van egy hely, amit ő rám bízott.
Sokáig ültünk csendben egymás mellett. Aztán anyám halkan megszorította a kezem.
– Adj még egy kis időt… kérlek.
De mennyi idő kell ahhoz, hogy valaki elengedje a múltat? Hónapok teltek el így: néha közeledtünk egymáshoz, néha újra összevesztünk. Közben az életem egy helyben toporgott: továbbra is albérletben laktam, minden hónapban aggódva számoltam a pénzemet. Barátaim már mind önálló életet éltek; volt aki házat vett vidéken, mások családot alapítottak. Én pedig úgy éreztem magam, mint egy gyerek, akit nem engednek felnőni.
Egy nap aztán váratlanul felhívott anyám.
– Zsófi… átmehetnél ma este? Szeretnék beszélni veled.
Izgatottan mentem át hozzá. A nappaliban ott volt egy nagy boríték az asztalon: benne a lakás kulcsa és egy levél nagymama kézírásával.
– Elolvastam újra a végrendeletet – mondta anyám csendesen. – Rájöttem, hogy tényleg ezt akarta volna… hogy te boldog légy ott.
Sírtunk mindketten. Nem volt könnyű egyikünknek sem elengedni azt a sok fájdalmat és félelmet.
Most már ott élek nagyi lakásában. Minden reggel érzem a régi bútorok illatát, hallom a madarakat az ablak alatt. De néha még mindig eszembe jut: vajon tényleg megérte ennyit harcolni? Lehet szeretni valakit úgy igazán, ha közben harcolnunk kell ellene? Ti mit tennétek az én helyemben?