A sötétség peremén: Egy magyar fiú harca a reményért – Gergő igaz története

– Miért pont én? – kérdeztem magamtól, miközben a kórházi ágyon feküdtem, a plafont bámulva. A fehér neonfények hidegen világították meg a szobát, ahol anyám éppen apámmal veszekedett a folyosón. Hallottam minden szavukat: „Nem tudom tovább csinálni, Márta! Gergőnek állandóan orvoshoz kell járnia, te meg csak dolgozol!” – kiabálta apám. Anyám hangja remegett: „És szerinted nekem könnyű? Ő a fiunk, Laci!”

Tizenkét éves voltam akkor, és már három éve tudtam, hogy egy ritka autoimmun betegségem van. A testem gyakran feladta a harcot, de a lelkem még nem. Minden nap újabb kihívás volt: az injekciók, a gyógyszerek mellékhatásai, és az iskolai csúfolódások. „Mi van veled, Gergő? Megint beteg vagy? Inkább maradj otthon!” – mondta egyszer Zsolti az osztályból, mire többen nevettek. Próbáltam nem sírni, de belül összetörtem.

Otthon sem volt jobb. Apám egyre többet ivott, anyám pedig éjszakába nyúlóan dolgozott egy zuglói pékségben. A testvérem, Dóri, már alig beszélt velem. Egy este, amikor apám részegen hazaért, nekem támadt: „Miért nem tudsz olyan lenni, mint más gyerekek? Miért kell mindent tönkretenned?” Anyám közénk állt, de én már csak azt éreztem: felesleges vagyok.

A betegségem miatt gyakran hiányoztam az iskolából. A tanárok türelmetlenek voltak velem. „Gergő, ha nem tudod tartani a tempót, le fogsz maradni!” – mondta egyszer Katalin néni matekórán. Nem értették, hogy néha egyszerűen nem bírok felkelni az ágyból.

Egyik nap anyám leült mellém a konyhában. „Gergő, tudom, hogy nehéz. De hinned kell abban, hogy lesz jobb is.” Megfogta a kezemet. Először éreztem azt, hogy valaki tényleg mellettem áll.

Aztán jött a fordulópont: egy új orvos, dr. Szabó Éva vette át az esetemet. Ő nem csak a testemet kezelte, hanem rám is figyelt. „Gergő, te nem csak egy beteg vagy. Te egy fiú vagy álmokkal és érzésekkel.” Először sírtam előtte. Elmondtam neki mindent: az iskolai bántásokat, apám haragját, anyám fáradtságát.

Éva néni javaslatára elkezdtem naplót írni. Minden este leírtam a félelmeimet és a reményeimet. Egyre többször vettem észre apró örömöket: egy jóízű kakaós csiga reggelente a pékségből, Dóri csendes mosolya, amikor együtt néztünk filmet.

Az iskolában továbbra is küzdöttem. Egy nap azonban történt valami váratlan: Zsolti odajött hozzám szünetben. „Figyelj… bocsi, hogy mindig cikiztelek. Nem tudtam, hogy tényleg ilyen nehéz neked.” Meglepődtem. „Semmi baj” – mondtam halkan. Onnantól kezdve már nem bántottak annyit.

Közben otthon egyre nőtt a feszültség. Apám végül elköltözött. Anyám sírt, Dóri magába zárkózott. Én pedig úgy éreztem, minden darabokra hullik körülöttem. Egy este anyám mellém ült az ágyra: „Gergő, mostantól hárman vagyunk. De együtt erősebbek leszünk.”

Elkezdtem önkénteskedni egy alapítványnál, ahol beteg gyerekeknek szerveztek programokat. Ott ismertem meg Ákost, aki szintén beteg volt. Együtt nevettünk és sírtunk – végre valaki igazán értett.

Az évek múltak. A betegségem hol javult, hol rosszabbodott. De már nem féltem annyira. Megtanultam elfogadni magam – hibákkal és gyengeségekkel együtt.

Most huszonhárom éves vagyok. Dolgozom egy könyvtárban, esténként pedig verseket írok. Anyámmal és Dórival újra közel kerültünk egymáshoz. Apámmal ritkán beszélek – de már nem haragszom rá.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Miért pont én? De ma már tudom: minden sötétség után jön egy kis fény.

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet továbblépni akkor is, ha úgy tűnik, minden elveszett?