Meghívtam a volt menyemet – most a fiam idegen lett számomra. Tényleg el lehet veszíteni a saját gyerekünket a jóság miatt?

– Anya, ezt most komolyan gondoltad? – kérdezte Zoltán, miközben az ajtóban állt, tekintete jeges volt, hangja remegett a visszafojtott dühtől. A konyhában még ott voltak a vacsora maradékai, a poharakban félig kihűlt tea, és a levegőben ott lebegett az a fojtogató feszültség, amit csak egy családi vita tud teremteni.

Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott, kezemben a konyharuhával, és néztem a fiamat, akit egyedül neveltem fel. Zoltán volt mindenem. Az apja elhagyott minket, amikor még csak három éves volt. Azóta minden napom arról szólt, hogy neki jobb legyen, hogy ne érezze hiányát semminek – se szeretetnek, se törődésnek. Most pedig úgy nézett rám, mintha idegen lennék.

– Nem akartam rosszat – suttogtam végül. – Csak úgy gondoltam… Réka is ember. És tudod, mennyire nehéz neki most egyedül.

Zoltán felnevetett, de abban a nevetésben nem volt semmi öröm. – Hát persze, anya! Mindig csak őt sajnálod! És engem? Engem ki sajnál?

A szívem összeszorult. Réka volt a menyem öt évig. Szerettem őt, mint a saját lányomat. Amikor elváltak Zoltánnal, én is gyászoltam. Nem csak a házasságukat, hanem azt a családot is, amit együtt alkottunk. Réka most egyedül él egy kis albérletben Zuglóban, alig tud kijönni a fizetéséből. Egyik este felhívott, sírt. Elvesztette az állását, és nem tudta, kihez forduljon.

Nem gondolkodtam sokat. Meghívtam vacsorára. Azt akartam, hogy érezze: nincs egyedül. Hogy én még mindig törődöm vele. Nem számítottam rá, hogy Zoltán épp akkor toppan be hozzám.

– Anya, te nem érted! – folytatta Zoltán dühösen. – Ő elhagyott engem! Megcsalt! És te mégis idehozod?

– Nem tudtam… – kezdtem volna magyarázni, de ő közbevágott.

– Mindig csak őt véded! Soha nem állsz mellém!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Hogy mondhat ilyet? Hogy gondolhatja azt, hogy nem ő az első számomra? Hiszen mindenemet neki adtam! Minden áldozatom érte volt.

Aznap este Zoltán szó nélkül elment. Napokig nem hívott fel. Próbáltam keresni, de nem vette fel a telefont. A lakásban csend volt és hideg. Réka is bocsánatot kért tőlem: – Nem akartam bajt okozni – mondta halkan. – Csak annyira egyedül vagyok…

Éjszakákon át forgolódtam az ágyban. Vajon tényleg hibáztam? Túl jószívű voltam? Vagy csak nem tudok lemondani arról a családról, amit egyszer már elvesztettem?

Aztán egy hét múlva Zoltán végre felhívott.

– Anya – mondta fáradt hangon –, beszélnünk kell.

Eljött hozzám vasárnap délután. Leültünk egymással szemben a nappaliban. Ő idegesen dobolt az ujjával az asztalon.

– Szeretném megérteni – kezdte –, miért fontosabb neked Réka, mint én?

– Nem fontosabb – válaszoltam halkan. – De ő is része volt az életünknek. És most bajban van.

– De anya! Ő tönkretette az életemet! Te nem tudod, mit tett velem…

– Tudom – suttogtam –, de én is elveszítettem valakit akkor…

Zoltán rám nézett, és először láttam benne valami mást: fájdalmat, amit eddig elrejtett előlem.

– Anya… én csak azt akarom, hogy végre engem válassz…

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és éreztem, hogy valami végleg eltört közöttünk.

Azóta is próbálom helyrehozni. Hívom Zoltánt, próbálok vele beszélgetni. Néha felveszi a telefont, néha nem. Réka már nem jön át hozzám; azt mondta, jobb így mindenkinek.

A szomszédok is kérdezgetnek: – Mi történt Zoltánnal? Miért nem látjuk mostanában?

Csak mosolygok és vállat vonok: – Felnőtt ember már…

De belül minden nap fáj. Fáj az üres lakás csendje, fáj a magányos reggelek kávéja, fáj az emlékek súlya.

Vajon tényleg el lehet veszíteni a saját gyerekünket azért, mert jót akartunk? Vagy csak én vagyok túl naiv? Ti mit tennétek a helyemben?