A sógorom titkos borítéka – amikor a családi kötelékek próbára teszik az embert

– Laci, ezt vidd haza, és ne kérdezz semmit – suttogta Zsolt, a feleségem öccse, miközben a kezembe nyomott egy vastag borítékot. A konyhaasztalnál ültünk, a lakásban csend volt, csak a hűtő zúgása hallatszott. A boríték súlya szinte égette a tenyeremet. Nem tudtam eldönteni, hogy dühös vagyok-e, vagy csak félek attól, amit ez jelenthet.

Zsolt mindig is az a típus volt, aki bajba keveredik. Gyerekkorában is ő volt az, aki a szomszéd ablakát betörte, de mindig sikerült kimagyaráznia magát. Most harmincöt évesen is ugyanaz a huncut mosoly ült az arcán, mint amikor először bemutatták nekem. De ez most más volt. A tekintete komolyabb volt, és mintha valamitől tartana.

– Zsolt, mi ez? – kérdeztem halkan.

– Csak tedd el. Majd elmondom. Most nincs idő magyarázkodni – felelte, és már indult is kifelé az ajtón.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Anna, a feleségem, észrevette rajtam a feszültséget.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– A testvéred adott egy borítékot. Tele pénzzel. Nem mondta el, miért.

Anna arca elsápadt. Egy pillanatra azt hittem, sírni fog.

– Laci… ezt most nem tudom elmagyarázni. Kérlek, bízz bennem! – mondta remegő hangon.

Ez volt az a pillanat, amikor először éreztem úgy, hogy valami nagyon nincs rendben. Azóta öt év telt el. Zsolt néha felbukkant, néha hónapokig nem hallottunk róla. Anna mindig ideges lett, ha szóba került. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy idegen a saját családomban.

A borítékot sosem nyitottam ki. Elrejtettem a szekrény mélyére, mintha attól megoldódna minden. De nem oldódott meg semmi. Sőt, egyre több kérdés gyűlt bennem.

Aztán pár hete Anna ismét említette Zsoltot. – Hívott Zsolt – mondta félvállról, miközben vacsorát főzött.

– Mit akart? – kérdeztem gyanakodva.

– Csak beszélgetni… – felelte, de nem nézett rám.

Aznap este eldöntöttem: ki kell derítenem az igazságot. Felhívtam Zsoltot.

– Zsolt, találkoznunk kell. Most már tudni akarom, mi folyik itt – mondtam határozottan.

Másnap egy kávézóban ültünk le. Zsolt idegesen kavargatta a kávéját.

– Nézd, Laci… Tudom, hogy haragszol rám. De hidd el, nem akartam bajba sodorni senkit – kezdte.

– Akkor mondd el végre! Mi volt abban a borítékban? Miért adtad nekem? És miért titkolóztok Annával előttem?

Zsolt nagyot sóhajtott.

– Az a pénz… az nem csak kölcsön volt. Tartozás volt. Nagy bajba kerültem öt éve. Elvesztettem mindent egy rossz üzlettel. Anna segített nekem összeszedni azt a pénzt… de nem csak a saját megtakarításából. A ti közös pénzetekből is kivett.

A világ megállt körülöttem. Hirtelen minden értelmet nyert: Anna titkolózása, Zsolt eltűnései, az állandó feszültség köztünk.

– Tehát Anna hazudott nekem? – kérdeztem rekedten.

– Nem akart neked fájdalmat okozni. Csak segíteni akart nekem… és azt hitte, majd visszaadom gyorsan. De nem sikerült. Aztán már túl késő volt mindent bevallani – magyarázta Zsolt.

Hazamentem Annához. Ő már várta, hogy beszéljünk.

– Mindent tudok – mondtam csendesen.

Anna sírva fakadt.

– Sajnálom, Laci! Nem akartam tönkretenni semmit! Csak segíteni akartam Zsoltnak… Mindig is én voltam az egyetlen, akire számíthatott! És féltem, hogy ha elmondom neked, elveszítelek…

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, miközben Anna zokogott mellettem. Azóta sem tudom igazán feldolgozni mindezt. A bizalom megingott köztünk. Próbáljuk újraépíteni a kapcsolatunkat, de minden nap eszembe jut: vajon tényleg lehet-e mindent megbocsátani?

Most itt ülök a nappaliban, és nézem Annát ahogy alszik. Vajon tényleg fontosabb a családi összetartás minden másnál? Vagy vannak határok, amiket sosem lenne szabad átlépni?