„Az ajtó becsapódott előttem – és csak a saját főztömet akartam átadni a fiamnak”

– Ne gyere be, anya! – kiáltotta Gergő, miközben az ajtó hangosan becsapódott előttem. A kezem remegett, ahogy a forró húslevest tartottam, amit egész délelőtt főztem. A gőz még felszállt a fazékból, de a szívemben már csak a hideg maradt. Ott álltam a panelház harmadik emeletén, a szűk folyosón, és nem értettem, hogyan jutottunk idáig.

Gergő mindig is az én kisfiam volt. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, amikor Gergő még csak három éves volt. Mindent megtettem érte: dolgoztam két állásban, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. Minden este együtt vacsoráztunk, együtt tanultunk, együtt nevettünk. Az életem középpontja volt.

Aztán jött Dóra. Egyetemista korában ismerte meg, és én örültem neki, hogy végre boldog. De valami megváltozott. Dóra mindig kedves volt hozzám, de éreztem, hogy távolságot tart. Egyre ritkábban hívtak át magukhoz, és ha mentem is, valahogy mindig siettek valahová, vagy éppen fáradtak voltak.

Ma reggel azonban úgy éreztem, hogy muszáj látnom őket. Gergő napok óta nem hívott vissza, és aggódtam. Főztem egy nagy adag húslevest – ahogy gyerekkorában szerette –, és elindultam hozzájuk. A szívem hevesen vert, amikor csengettem. Dóra nyitott ajtót.

– Szia Marika néni! – mondta halkan, de nem mosolygott. – Most nem igazán alkalmas…

– Csak egy pillanatra jöttem – vágtam közbe gyorsan. – Húslevest hoztam Gergőnek. Tudod, hogy mindig szerette.

Ekkor jelent meg Gergő az előszobában. A tekintete fáradt volt és ideges.

– Anya, most tényleg nem alkalmas – mondta halkan, de határozottan.

– De hát csak egy tál levest hoztam! – próbáltam mosolyogni, de éreztem, hogy remeg a hangom.

– Anya… kérlek… – sóhajtott fel Gergő, majd hirtelen becsapta előttem az ajtót.

Ott álltam a folyosón, a húslevessel a kezemben. Hallottam bentről Dóra hangját:

– Megmondtam neked, hogy beszélj vele! Nem lehet mindig csak úgy beállítani!

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem értettem semmit. Csak adni akartam… mindig csak adni.

Hazafelé menet minden lépés egyre nehezebb lett. Az utcán emberek siettek el mellettem, senki sem nézett rám. Otthon leültem a konyhaasztalhoz, és néztem a gőzölgő levest. Vajon tényleg túl sok vagyok? Túl sokat akarok? Túl gyakran hívom? Túl gyakran megyek át?

Emlékszem, amikor anyám is folyton bejelentés nélkül jött hozzánk, mennyire bosszantott. Akkor megfogadtam, hogy én sosem leszek ilyen anyós… De most? Most csak azt érzem: elveszítem a fiamat.

Másnap reggel Gergő felhívott.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.

– Persze – válaszoltam halkan.

– Sajnálom a tegnapit… csak… Dóra terhes. És nagyon fáradtak vagyunk mindketten. Sokat veszekedtünk mostanában…

Megállt bennem az ütő.

– Terhes? – kérdeztem elcsukló hangon.

– Igen… de még nem akartuk elmondani senkinek. És… anya… kérlek… adj nekünk egy kis teret! Szükségünk van rá.

Letettem a telefont és csak ültem némán. Egyszerre éreztem örömöt és fájdalmat. Unokám lesz! De közben úgy éreztem magam, mint akit kizártak a saját családjából.

Délután Dóra hívott.

– Marika néni… ne haragudjon ránk! Csak most minden olyan zűrös… Szeretjük magát, de néha túl sok nekünk ez az egész. Szeretnénk saját családot építeni.

– Értem – mondtam halkan. – Csak féltem magukat…

– Tudjuk – felelte Dóra kedvesen –, de most nekünk is tanulni kell önállónak lenni.

Letettem a telefont és sírtam. Nem tudom, hol rontottam el. Túl sokat akartam adni? Vagy csak nem tudtam elengedni azt a kisfiút, aki mindig hozzám bújt esténként?

Azóta ritkábban hívom őket. Próbálok háttérbe vonulni – de minden nap hiányzik Gergő hangja, nevetése. Néha azt érzem: mintha már nem lenne rám szükségük. Máskor meg reménykedem: talán egyszer majd újra közel kerülünk egymáshoz.

Vajon minden anya átéli ezt? Hogy egyszer csak feleslegessé válik? Vagy csak én nem tudok elengedni?

„Ti mit gondoltok? Hol van az egészséges határ egy anya szeretete és a gyermeke önállósága között?”