Anyósom ajánlata: Cseréld el a házat, de csak egy feltétellel – írd át a nevemre!
– Zsuzsa, most figyelj rám, mert nem fogom kétszer mondani – hallottam anyósom, Ilona hangját a telefonban, ahogy a konyhaasztalnál ültem, remegő kézzel szorongatva a bögrémet. – Ha tényleg azt akarod, hogy végre nagyobb házban éljetek, akkor cseréljük el a lakásokat. De csak egy feltétellel: az új ház legyen az én nevemen.
A szívem hevesen vert. A férjem, Gábor, épp a fürdőben volt, nem hallotta ezt a beszélgetést. Ilona mindig is erős akaratú asszony volt, de most valami más volt a hangjában. Hideg számítás. Tudta, hogy mennyire vágyunk egy nagyobb otthonra, hiszen két gyerekkel már szűkös volt a panel.
– De Ilona néni… – kezdtem halkan, de félbeszakított.
– Nincs de! – vágott közbe. – Én segítek nektek, ti pedig segítetek nekem. Ez így korrekt. Vagy nem akarod a gyerekeidnek a legjobbat?
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Gábor későn jött haza a műszakból, fáradtan zuhant mellém. El akartam mondani neki mindent, de féltem. Mi lesz, ha ő is az anyja oldalára áll? Mi lesz, ha elveszítem mindent?
Másnap reggel végül kiböktem:
– Gábor, anyukád azt mondta, csak akkor cserél házat velünk, ha az új ház az ő nevére kerül.
Gábor arca elkomorult.
– Ezt nem gondolhatja komolyan… – motyogta. – De hát miért?
– Azt mondta, így biztonságban érzi magát. Hogy ha bármi történik velünk…
– Zsuzsa, én nem akarom elveszíteni azt a házat. Az a mi jövőnk! – fakadt ki Gábor.
A következő hetekben minden beszélgetésünk erről szólt. Ilona egyre sürgetőbb lett, Gábor pedig egyre feszültebb. A gyerekek is érezték a feszültséget; Anna sírósabb lett, Marci pedig visszahúzódott.
Egy vasárnap délután Ilona átjött hozzánk. Leült az asztalhoz, és elővette a papírokat.
– Nézzétek, mindent előkészítettem. Csak alá kell írni. Én ismerem az ügyvédet, gyorsan megy majd minden.
– Anyu, ez nem így működik – próbált érvelni Gábor. – Mi van, ha egyszer te már nem leszel? Akkor mi lesz velünk?
Ilona szeme összeszűkült.
– Akkor majd örökölni fogtok. De most nekem van szükségem biztonságra.
Éreztem, ahogy minden reményem szertefoszlik. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal: mi van, ha tényleg aláírjuk? Mi van, ha egyszer Ilona meggondolja magát? Vagy ha újra férjhez megy? Vagy ha eladja a házat?
Aznap este Gábor és én összevesztünk. Ő azt mondta, bízzunk az anyjában. Én viszont rettegtem attól, hogy mindent elveszíthetünk.
– Te sosem érted meg, milyen kiszolgáltatottnak lenni! – sírtam rá.
– És te sosem érted meg, milyen érzés két tűz között lenni! – vágta vissza Gábor.
A napok teltek, de a döntés egyre nehezebb lett. Az anyósom minden nap hívott, néha kedvesen, néha fenyegetően:
– Zsuzsa, gondolj bele: ha nem léptek időben, másnak adom a lehetőséget! – mondta egyik reggel.
A munkahelyemen sem tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Éva észrevette:
– Mi baj van veled mostanában? Olyan sápadt vagy…
Elmeséltem neki mindent. Éva csak csóválta a fejét:
– Vigyázz! Az ilyen családi játszmákból ritkán jössz ki jól…
Egy este aztán Gábor hazahozott egy üveg bort.
– Üljünk le beszélni – mondta csendesen.
Leültünk a konyhába. A gyerekek már aludtak.
– Zsuzsa… én szeretlek téged. De nem akarom elveszíteni az anyámat sem. Mit csináljunk?
Néztem őt, és hirtelen rájöttem: nem csak én vagyok áldozat ebben a helyzetben. Ő is szenvedett.
– Gábor… én nem tudok úgy élni, hogy minden nap attól félek: holnap már nincs otthonunk.
Csend lett köztünk. Aztán Gábor felállt.
– Akkor nemet mondunk anyámnak. Ha emiatt haragszik ránk… hát legyen.
Másnap reggel Gábor felhívta Ilonát.
– Anyu… nem írjuk alá. Nem akarunk kockáztatni.
Ilona először hallgatott, aztán kitört belőle a harag:
– Hát ennyit ér nektek az én segítségem? Hát így bíztok bennem? Szégyelljétek magatokat!
Napokig nem beszélt velünk. A család kettészakadt; Gábor testvére is ellenünk fordult.
De valahol mélyen megkönnyebbültem. Nem volt könnyű döntés – sőt, talán sosem bocsátja meg nekünk Ilona –, de legalább tudtam: nem játszottam el mindent egy bizonytalan ígéretért.
Most itt ülök a régi panelban, nézem a gyerekeimet játszani a szobában. Néha elgondolkodom: vajon jól döntöttem? Megéri feladni egy álmot azért, hogy biztonságban érezzük magunkat? Vagy csak gyáva voltam kiállni magunkért?
Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bízni valaha igazán egy családtagban ilyen helyzetben?