A férjem hirtelen haragja miatt megszakadt a kapcsolatom a családommal – Mit tegyek most?

– Elég volt, Ilona! Nem bírom tovább hallgatni ezt a folytonos piszkálódást! – Gábor hangja úgy csattant az étkezőben, mint egy ostor. Az asztalnál mindenki ledermedt. Anyám kezében megállt a kanál, apám szeme elkerekedett, a húgom, Zsófi, pedig szinte láthatatlanul próbált összehúzódni a széken. Én csak ültem ott, mintha valaki jeges vizet öntött volna rám.

A vasárnapi ebéd mindig szent volt nálunk. Amióta Gáborral három éve összeköltöztünk Zuglóban, minden hónapban egyszer nálunk gyűlt össze a család. Anyám hozta a töltött káposztát, apám a házi bort, Zsófi pedig mindig sütött valami süteményt. Ezeken az alkalmakon éreztem igazán, hogy tartozom valahová. De most, Gábor dühkitörése után, mintha egy pillanat alatt szétesett volna minden.

– Gábor, kérlek… – próbáltam halkan közbeszólni, de ő rám sem nézett. Anyám arca elvörösödött.

– Én csak annyit mondtam, hogy talán legközelebb ne sózd túl a levest – szólalt meg remegő hangon.

– Mindig csak kritizálsz! – vágott vissza Gábor. – Ez az én házam is, és nem fogom eltűrni!

A következő pillanatban anyám felállt, apám is követte. Zsófi csendben összeszedte a kabátját. Egy szó nélkül mentek ki az ajtón. Én ott maradtam Gáborral és a csenddel.

Aznap este próbáltam beszélni vele.

– Szerinted ez normális volt? – kérdeztem halkan.

– Nekem elegem van abból, hogy mindig engem néznek hülyének! – felelte. – Ha neked fontosabbak ők, mint én, akkor gondold át, mit akarsz!

Aznap éjjel alig aludtam. A telefonomon anyám üzenete várt: „Kislányom, ne haragudj, nem akartam bajt okozni.” Zsófi is írt: „Jól vagy? Félek miattad.”

Másnap reggel Gábor kijelentette: „Nem akarom többé látni őket a házunkban.”

Azóta eltelt három hét. A családom nem jöhet hozzánk. Anyám néha megpróbál felhívni, de Gábor mindig ott van mellettem, és ha meglátja a nevét a kijelzőn, csak annyit mond: „Ne vedd fel.”

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentrálok. A kolléganőm, Judit egyszer félrehívott:

– Valami baj van otthon? Olyan fáradtnak tűnsz.

– Csak sok a munka – hazudtam.

De belül egyre jobban feszített a magány és a tehetetlenség. Gábor otthon egyre zárkózottabb lett. Ha szóba hoztam a családomat, csak annyit mondott:

– Ha szeretsz, akkor mellettem állsz.

De vajon mit jelent szeretni? Feladni mindent és mindenkit érte? Vagy kiállni magamért és azokért, akik felneveltek?

Egyik este Zsófi írt: „Gyere el hozzánk vacsorára. Hiányzol.”

Gábor épp a tévét nézte.

– Ma este elmegyek Zsófihoz – mondtam halkan.

Fel sem nézett.

– Ha elmész, ne számíts rá, hogy itt várni foglak.

A szívem összeszorult. Ott álltam az előszobában, kabáttal a kezemben. Végül visszatettem a fogasra. Aznap este sírva aludtam el.

A következő napokban egyre többet gondolkodtam azon, hogy hogyan jutottunk idáig. Gábor sosem volt ilyen… vagy csak nem vettem észre? Mindig is volt benne valami feszültség, de azt hittem, majd elmúlik. Most viszont úgy érzem, mintha egy láthatatlan fal választana el mindentől és mindenkitől, aki valaha fontos volt nekem.

Egy péntek este anyám váratlanul megjelent a munkahelyemnél.

– Kislányom… – ölelt át szorosan. – Nem akarok beleszólni az életedbe, de aggódom érted.

Először dühös lettem rá. Miért nem hagy békén? De aztán rájöttem: csak szeret.

Hazamentem Gáborhoz.

– Beszélnünk kell – mondtam határozottan.

– Miről? Hogy mennyire utálod, hogy kiállok magamért?

– Nem erről van szó! De nem vághatsz el a családomtól! Nem akarok választani közted és közöttük!

Gábor csak nézett rám hosszasan. Aztán felállt és kiment a szobából.

Azóta sem beszéltünk erről igazán. A helyzet változatlan: a családom kívül rekedt az életemen, én pedig egyre inkább elveszítem önmagam is.

Vajon hol van az a határ, ahol még megmenthető egy kapcsolat? Meddig lehet tűrni valaki haragját anélkül, hogy teljesen elveszítenénk önmagunkat? Ti mit tennétek a helyemben?