„Miért nem vagy már az, akit szerettem?” – Magda története a hűtlenségről és újrakezdésről

– Magda, beszélnünk kell – mondta Artúr, miközben a konyhaasztalnál ült, ujjai idegesen doboltak a laminált felületen. A gyerekek már aludtak, a lakásban csend volt, csak a hűtő monoton zúgása töltötte be a teret. Éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem gondoltam, hogy ekkora baj lesz.

– Mi történt? – kérdeztem halkan, próbáltam nem mutatni a félelmemet.

Artúr mély levegőt vett, és elfordította a tekintetét. – Nem vagyok boldog. Már régóta nem. És… van valaki más.

A szavak úgy csapódtak belém, mint egy jéghideg zuhany. Egy pillanat alatt minden megváltozott. A húsz év házasság, a közös emlékek, a két gyerekünk – mintha mind semmit sem számított volna. Csak ültem ott, és néztem őt, ahogy kerülte a tekintetemet.

– Ki az? – kérdeztem végül, bár tudtam, hogy a válasz csak még jobban fog fájni.

– Kovács Dóra. A munkahelyemről. – A hangja bűntudatos volt, de nem láttam benne igazi megbánást.

Azt hittem, hogy üvölteni fogok, vagy sírni, de csak egy üres nevetés tört fel belőlem. – Hát persze. Mindig is tetszett neked az a nő.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam, és próbáltam visszaemlékezni, mikor kezdett elromlani minden. Talán amikor megszületett Bence, és minden időmet neki szenteltem? Vagy amikor Artúr egyre többet dolgozott túlórában? Vagy amikor már csak arról beszéltünk, hogy ki viszi el a gyerekeket edzésre?

Másnap reggel úgy keltem fel, mintha egy idegen testben lennék. A gyerekek semmit sem sejtettek. Anna vidáman mesélte az óvodai élményeit, Bence pedig a matek dolgozat miatt panaszkodott. Artúr csendben ült az asztalnál, kerülte a tekintetemet.

Az anyámhoz mentem délután. Mindig azt hittem, hogy ha baj van, ő majd segít. De amikor elmondtam neki mindent, csak ennyit mondott:

– Magda, biztos te is hibáztál valamiben. Egy férfi nem megy csak úgy máshoz.

Ez jobban fájt, mint Artúr vallomása. Mintha mindenért én lennék a hibás. Mintha az én szeretetem kevés lett volna.

A következő hetekben minden nap harc volt. Harc önmagammal, hogy ne omoljak össze. Harc Artúrral, aki hol maradni akart, hol menni. Harc az anyámmal, aki folyton azt hajtogatta: „Gondolj a gyerekekre!”

Egy este Bence bejött hozzám.

– Anya, miért sírsz mindig esténként?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak magamhoz öleltem.

A barátnőm, Zsuzsa próbált segíteni.

– Magda, nem maradhatsz ebben a helyzetben! Gondolj magadra is! – mondta határozottan.

De hogyan gondoljak magamra, amikor mindenki azt várja tőlem, hogy erős legyek? Hogy mindent kibírjak?

Artúr végül elköltözött Dórához. A gyerekek összezavarodtak. Anna hetekig nem akart oviba menni, Bence pedig bezárkózott magába.

A családunk széthullott. Az anyám továbbra is engem hibáztatott.

– Ha jobban odafigyeltél volna rá… – kezdte újra és újra.

Egy nap azonban elegem lett.

– Anya! Elég volt! Nem csak én vagyok a hibás! Artúr döntött így! – kiabáltam rá először életemben.

Sírtam utána órákig. De valahol mélyen megkönnyebbültem.

Elkezdtem terápiára járni. Először szégyelltem magam miatta – mit szólnak majd a szomszédok? De rájöttem: ha nem segítek magamon, soha nem fogok kilábalni ebből.

A gyerekekkel is próbáltam őszinte lenni.

– Apa most máshol lakik egy ideig. De mindig szeretni fog titeket – mondtam nekik egy este.

Anna sírt, Bence csak bólintott.

A barátaim közül sokan eltűntek. Mintha féltek volna attól, hogy „ragályos” vagyok – hogy az én válásom rájuk is átragad.

De Zsuzsa kitartott mellettem.

– Magda, most jön az új életed! – mondta mosolyogva egy pohár bor mellett.

Nem hittem neki akkor még. De ahogy teltek a hónapok, lassan elkezdtem hinni benne.

Elkezdtem futni reggelente a Margitszigeten. Először csak pár száz métert bírtam, de minden nap egy kicsit többet mentem. Éreztem, ahogy visszatér belém az erő.

A munkahelyemen is új feladatokat kaptam. Eleinte féltem tőlük – mi lesz, ha elrontom? De sikerült helytállnom.

Artúrral már csak a gyerekek miatt beszélünk. Néha látom rajta: talán megbánta a döntését. De már nem érdekel igazán.

Az anyám is lassan elfogadta a helyzetet. Már nem hibáztat annyit – talán látja rajtam, hogy erősebb lettem.

Most itt ülök a nappalimban egyedül, és nézem a gyerekeimet játszani. Még mindig fáj néha – főleg este –, de már tudom: túléltem.

Vajon tényleg lehet újrakezdeni negyven felett? Lehet még hinni abban, hogy egyszer valaki majd igazán szeret? Ti mit gondoltok erről?