Az igazság ára: Amikor a család békéje forog kockán a vejem miatt
– Márta néni, megint baj van! – hallottam Zsuzsi, a lányom remegő hangját a telefonban, miközben a vasárnapi húsleves fölött ültem. A kanalat visszatettem a tányérba, és már tudtam, hogy Péter, a vejem, megint elvesztette az állását. Ez volt a harmadik alkalom idén. A szívem összeszorult. Vajon meddig bírja ezt a családunk?
Péter mindig is különös volt. Már az esküvőjük előtt is éreztem, hogy túl heves, túl szókimondó, de Zsuzsi szerette őt. „Anyu, ő más, ő nem hagyja magát!” – mondogatta mindig. És tényleg nem hagyta. De az élet nem mindig díjazza az igazság bajnokait.
Aznap este nálunk gyűlt össze a család. Péter idegesen járkált fel-alá a nappaliban, Zsuzsi csendben sírdogált a konyhában, az unokáim pedig némán ültek a sarokban, mintha érezték volna, hogy valami nagy baj van.
– Nem fogom eltűrni, hogy az a főnök így beszéljen velem! – csattant fel Péter. – Nem vagyok hajlandó asszisztálni ahhoz, hogy lenyúlják a dolgozókat!
– De Péter, most mi lesz? – kérdeztem halkan. – Hogy fogjátok fizetni a lakáshitelt? Zsuzsi már így is két műszakban dolgozik…
– Majd találok másik munkát! – vágta rá dacosan. – De nem fogom eladni a lelkemet pár forintért!
Zsuzsi csak lehajtotta a fejét. Láttam rajta, hogy fáradt. Hónapok óta csak árnyéka önmagának. Az unokáim is egyre többet kérdezgetnek: „Mama, miért veszekszik anya és apa?” Mit mondjak nekik? Hogy az igazság néha többet árt, mint használ?
A következő hetekben Péter otthon volt. Próbált állást keresni, de mindenhol ugyanaz történt: vagy túl őszinte volt az interjún, vagy rögtön szóvá tette, ha valami nem tetszett neki. Egyik este Zsuzsi sírva jött át hozzám.
– Anyu, én már nem bírom tovább! Péter egész nap otthon van, mindent kritizál, semmi nem jó neki. Az iskolában is szóltak, hogy Marci fiam visszahúzódó lett… Félek, hogy szétesik a családunk.
Megöleltem őt. Éreztem, ahogy remeg a karomban.
– Kislányom, próbálj beszélni vele… Talán ha egy kicsit visszafogja magát…
– Próbáltam! De szerinte mindenki hülye rajta kívül! – fakadt ki Zsuzsi.
A következő napokban próbáltam beszélni Péterrel is. Egy délután leültettem magam mellé a kertben.
– Péter fiam, tudod te, hogy szeretünk téged… De gondolj bele: mi lesz Zsuzsival és a gyerekekkel? Néha engedni kell az életben…
– Márta néni, maga nem érti! Ha mindenki hallgatna, soha semmi nem változna ebben az országban! Nézze meg: mindenki csak nyel és tűr! Én nem akarok ilyen lenni!
– De közben tönkremegy a családod… – mondtam halkan.
Péter csak legyintett.
A helyzet egyre rosszabb lett. A pénz elfogyott, Zsuzsi egyre többet dolgozott, Péter pedig egyre dühösebb lett. Egy este hatalmas veszekedés tört ki náluk. Az unokáim átjöttek hozzám pizsamában, sírva.
– Mama, apa kiabál anyával! – zokogta Marci.
A szívem majd megszakadt. Felhívtam Zsuzsit, de csak annyit mondott: „Anyu, most ne gyere át. Majd holnap beszélünk.”
Másnap reggel Zsuzsi karikás szemekkel jött át hozzám.
– Anyu… azt hiszem, el kell válnunk. Nem bírom tovább ezt az örökös harcot. A gyerekek miatt is… Félek, hogy Péter sosem fog megváltozni.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és arra gondoltam: hol rontottuk el? Miért nem tudunk békében élni? Miért kell mindig választani igazság és szeretet között?
Azóta eltelt pár hét. Zsuzsi beadta a válókeresetet. Péter elköltözött egy albérletbe valahol Kőbányán. Az unokáim még mindig félve kérdezik: „Mama, apa visszajön még?” Nem tudom mit feleljek nekik.
Néha azon gondolkodom: vajon tényleg megéri ennyire ragaszkodni az igazsághoz? Vagy néha jobb lenne inkább csendben maradni és megtartani azt a keveset, ami boldoggá tehet minket?
Ti mit gondoltok? Hol van az igazság és a családi béke határa? Meg lehet találni az egyensúlyt?