Kételyek és megbocsátás között: Egy nyár a nagymamánál Szegeden – történet, ami mindent megváltoztatott
– Miért nem tudsz soha időben felkelni, Zsuzsa? – csattant fel anyósom, Ilona néni, ahogy beléptem a konyhába, ahol már gőzölgött a friss kávé és a rántotta illata keveredett a kertből beszűrődő levendulával.
A szívem összeszorult. Minden reggel ugyanaz: Ilona néni már hajnalban talpon, én pedig – a városi élethez szokott – próbálok alkalmazkodni a vidéki ritmushoz. A férjem, Gábor, csak csendben lapozgatta az újságot, mintha nem is hallaná az éles hangokat. De én hallottam. Minden szót.
– Bocsánat, Ilona néni, későn feküdtem le – próbáltam mentegetőzni, de tudtam, hogy ez csak olaj a tűzre.
– Régen bezzeg nem volt ilyen! Az én időmben már reggel hatkor kész volt a reggeli, a gyerekek is segítettek! – folytatta, miközben a tányérokat csörgette.
Gábor rám pillantott, de nem szólt semmit. Ez fájt a legjobban. Mintha egyedül lennék ebben az egészben. Azt hittem, ez a két hét csak formalitás lesz: egy kis családi összejövetel Szegeden, néhány nap a Tiszánál, beszélgetések a kertben. Ehelyett minden nap egy újabb próbatétel.
Az első napokban még próbáltam megfelelni. Segítettem főzni, kertészkedni, még a tyúkokat is megetettem. De Ilona néni mindig talált valamit, amit rosszul csináltam. Egyik este, amikor Gábor már aludt, leültem a verandára és sírtam. A holdfényben hallottam anyósom halk lépteit.
– Tudom, hogy nem szeretsz itt lenni – mondta halkan. – De Gábor miatt próbálj meg egy kicsit jobban odafigyelni. Ő az egyetlen fiam.
Nem tudtam mit mondani. Csak bólintottam. Vajon tényleg ennyire rossz vagyok? Vagy csak sosem leszek elég jó neki?
Másnap reggel Gábor végre megszólalt:
– Zsuzsa, ne vedd magadra. Anyám mindig ilyen volt. Apámat is így kezelte.
– De te miért nem mondasz semmit? – kérdeztem elcsukló hangon.
– Mert félek tőle – vallotta be halkan.
Ez volt az első alkalom, hogy Gábor gyengének mutatta magát az anyja előtt. Hirtelen rájöttem: nem csak én szenvedek ettől a légkörtől. Ő is.
A napok teltek, és egyre feszültebb lett mindenki. Egy este vacsora közben Ilona néni váratlanul rám nézett:
– Tudod, Zsuzsa, amikor Gábor apja meghalt, azt hittem, soha többé nem lesz családom. Aztán jöttél te…
Meglepődtem. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most vád vagy elismerés.
– Sajnálom, ha csalódást okoztam – mondtam halkan.
– Nem rólad van szó – sóhajtott. – Csak nehéz elengedni azt, amit az ember szeretett…
Aznap éjjel sokáig forgolódtam. Eszembe jutottak saját szüleim: mennyit veszekedtünk anyámmal apróságokon, mennyire fájtak azok a szavak, amiket sosem mondtunk ki egymásnak. Talán Ilona néni is csak fél attól, hogy elveszíti Gábort – és velem együtt mindent, ami régi.
A következő napokban próbáltam más szemmel nézni rá. Amikor együtt főztünk lecsót a kertből szedett paprikából és paradicsomból, óvatosan kérdeztem:
– Hogy bírtad ki egyedül ennyi évig?
Először csak vállat vont.
– Az ember megszokja. De néha jó lenne valakivel beszélgetni…
Aztán hirtelen elmesélte fiatalkori szerelmét, akit sosem felejtett el; azt is, hogyan vesztette el Gábor apját egy hirtelen szívrohamban. Hallgattam őt – először igazán figyeltem rá.
Az utolsó este Gáborral sétáltunk a Tisza-parton.
– Sajnálom, hogy nem álltam ki melletted – mondta halkan.
– Én is sajnálom, hogy nem próbáltam jobban megérteni anyádat – válaszoltam.
Hazafelé menet Ilona néni megölelt. Nem mondott semmit, de éreztem: valami megváltozott köztünk.
Most itthon ülök Budapesten és azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy csak megtanulunk együtt élni a sérelmekkel? Ti mit gondoltok: lehet igazán újrakezdeni egy családi kapcsolatot?