„Annyi gyerekem lesz, amennyit csak akarok!” – Egy budapesti család széthullásának története egyetlen álom miatt

– Nem érdekel, mit gondolsz, Zoli! Annyi gyerekem lesz, amennyit csak akarok! – csattant fel Magdi a konyhaasztalnál, miközben a kávéja kihűlt a kezében. Anyánk a sarokban állt, szinte láthatatlanul, de a szeme sarkából figyelte minden mozdulatunkat. A falióra kattogása szinte elnyomta a lélegzetemet.

Már hónapok óta gyűlt bennem a feszültség. Magdi, a húgom, mindig is különc volt. Amióta csak az eszemet tudom, ő volt az, aki a saját útját járta: festett haj, szakadt farmer, és mindig valami újabb őrült ötlet. De amikor bejelentette, hogy négy gyereket akar – és hogy már úton van a harmadik –, valami eltört bennem.

– Magdi, gondolj már bele! Egy panelban laktok a férjeddel, alig van pénzetek. Hogy fogod ezt megoldani? – próbáltam higgadt maradni, de a hangom remegett.

– Nem a te dolgod! – vágott vissza. – Neked is van saját családod. Miért nem foglalkozol inkább velük?

A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. Igaza volt? Tényleg túl messzire mentem? De nem tudtam elengedni a gondolatot: mi lesz ezekkel a gyerekekkel? Mi lesz Magdival, ha egyszer összeroppan a teher alatt?

A családunk mindig is szoros volt. Apánk korán meghalt, anyánk egyedül nevelt fel minket Újpesten. Mindig azt mondta: „Tartsatok össze, mert csak egymásra számíthattok.” De most úgy éreztem, mintha minden darabokra hullana.

Egyik este anyám hívott fel.

– Zolikám, ne veszekedj annyit Magdival – kérte halkan. – Ő így boldog. Nem lehet mindenki olyan, mint te.

– De anya, nem látod, hogy ez nem normális? A férje is alig van otthon, éjjel-nappal dolgozik. Magdi meg egész nap egyedül van a gyerekekkel. Ez nem élet!

Anyám csak sóhajtott.

– Az ő döntése. Nekünk támogatni kellene őt, nem bírálni.

De én nem tudtam támogatni. Minden találkozásunk veszekedéssé fajult. Egyre ritkábban hívtam fel Magdit, ő pedig egyre távolabb került tőlem. A családi ebédek kínos csendben teltek; anyánk próbált mindkettőnk kedvében járni, de látszott rajta, hogy belefáradt.

Egy vasárnap délután robbant ki az igazi vihar. Magdi késve érkezett a családi ebédre, két gyerek a nyakában, harmadikat várva. A férje sehol. Amint belépett az ajtón, már láttam rajta: fáradt, kimerült, de mégis valami makacs fény égett a szemében.

– Hogy vagy? – kérdeztem óvatosan.

– Köszönöm, jól – felelte ridegen.

– Segíthetek valamiben? – próbáltam közeledni.

– Nem kell a sajnálatod! – csattant fel újra. – Nem vagyok áldozat!

A gyerekek közben kiabáltak, anyánk próbálta csitítani őket. Aztán egyszer csak Magdi rám nézett és sírva fakadt.

– Miért nem tudsz örülni nekem? Miért baj az, ha én így vagyok boldog?

Ott álltam némán, és nem tudtam mit mondani. Minden szó feleslegesnek tűnt.

Aznap este hosszú sétát tettem a Duna-parton. Néztem a vizet, ahogy hömpölyög a város alatt, és azon gondolkodtam: tényleg jogom van beleszólni Magdi életébe? Vagy csak félek attól, hogy elveszítem őt?

Azóta hónapok teltek el. Alig beszélünk. Anyánk próbálja tartani bennünk a lelket, de érzem rajta is a fájdalmat. Néha látom Magdit az utcán: fáradtan tolja a babakocsit, de amikor rám néz, valami büszkeség csillan meg benne.

Sokszor visszagondolok arra a napra a konyhában. Vajon ha akkor máshogy reagálok… máshogy alakult volna minden? Vagy ez elkerülhetetlen volt?

Most itt ülök egyedül a lakásomban, és csak egy kérdés motoszkál bennem:

Vajon tényleg jobban tudhatom más helyett, mi teszi boldoggá? Vagy csak attól félek, hogy elveszítem azt az embert, akit annyira szeretek?