Amikor a szeretet elnémul: Egy budapesti nő vallomása a hűtlenségről és újrakezdésről

– Hogy tehetted ezt velem, Gábor? – A hangom remegett, ahogy a konyhaasztalra csaptam a reggeli kávéscsészét. A gyerekek már iskolában voltak, csak mi ketten maradtunk a lakásban, ahol húsz évig együtt éltünk. A férjem, akit valaha mindennél jobban szerettem, most ott állt előttem, és nem tudott a szemembe nézni.

– Nem tudom, Anna. Egyszerűen csak… megtörtént – suttogta, és én láttam rajta, hogy szégyelli magát. De a szégyen nem hozza vissza azokat az éveket, amiket együtt töltöttünk, sem azt a bizalmat, amit egy pillanat alatt összetört.

Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk férj és feleségként. Gábor összepakolt néhány ruhát, és elment. Nem mondott semmit a gyerekeknek, csak egy cetlit hagyott nekik: „Szeretlek benneteket. Apa.”

Az első hónapokban úgy éreztem magam, mintha egy sötét alagútban bolyonganék. A barátnőim – Zsuzsa és Kati – próbáltak segíteni, de minden este sírva aludtam el. A gyerekeim, Dóri és Marci, csendben szenvedtek. Dóri tizennégy volt akkor, Marci tizenegy. Egyikük sem kérdezett semmit, csak néztek rám nagy szemekkel, mintha azt várnák, hogy visszahozzam az apjukat.

A szüleim – tipikus magyar nagyszülők – minden vasárnap áthívtak ebédre. Anyám mindig ugyanazt mondta: „Anna, egy férfi mindig visszatalál. Csak várj türelemmel.” De én nem akartam várni. Haragudtam Gáborra, haragudtam magamra is, amiért nem vettem észre a jeleket.

Két év telt el így. Közben megtanultam egyedül élni. Megtanultam csekket fizetni, autót szerelni (vagy legalábbis szerelőt hívni), és megtanultam nemet mondani mindenkinek, aki sajnálni akart. A munkahelyemen – egy budapesti könyvtárban – előléptettek részlegvezetőnek. Dóri leérettségizett, Marci elkezdett gitározni tanulni. Az élet ment tovább.

Aztán egy esős novemberi estén csöngettek. Kinyitottam az ajtót, és ott állt Gábor. Öregedett két évet: a haja őszebb lett, a szeme alatt sötét karikák húzódtak.

– Anna… – kezdte halkan. – Nincs hova mennem.

Nem szóltam semmit. Csak álltam ott, és néztem őt. Az arcomon nem volt harag, csak fáradtság.

– Viki… elhagyott – mondta végül. – Rájöttem, hogy mindent elrontottam.

Leült a kanapéra, és sírni kezdett. Én pedig ott álltam a nappali közepén, és nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam-e vagy gyűlöljem.

A gyerekek örültek neki. Marci azonnal odabújt hozzá, Dóri viszont csak biccentett.

Aznap este Gábor nálunk aludt a vendégszobában. Éjjel sokáig forgolódtam. Vajon képes vagyok-e megbocsátani neki? Vagy csak félek az egyedülléttől?

Másnap reggel Gábor reggelit készített mindenkinek. Úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. De én már nem voltam ugyanaz az Anna.

Egy héttel később leültünk beszélgetni.

– Anna… Tudom, hogy nincs jogom kérni tőled semmit. De szeretnék újra veletek lenni. Megpróbálhatjuk?

– Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Két évig minden nap sírtam miattad. Most végre jól érzem magam a bőrömben. Nem akarom újra elveszíteni magamat.

– Megváltoztam – mondta halkan.

– Én is – feleltem.

Aznap este felhívtam Zsuzsát.

– Visszafogod? – kérdezte tőlem.

– Nem tudom – sóhajtottam. – Félek attól, hogy ha újra megbízom benne, megint összetöröm magamat.

A következő hetekben Gábor próbált bizonyítani: segített a házimunkában, elvitte Marcit gitárórára, Dórit pedig elkísérte az egyetemi nyílt napokra. De minden mozdulatában ott volt a bűntudat árnyéka.

Egy este Dóri bejött hozzám.

– Anya… Te boldog vagy így?

Nem tudtam mit mondani neki. Csak megöleltem.

Végül úgy döntöttem: adok Gábornak még egy esélyt – de már nem ugyanazzal a naiv bizalommal, mint régen. Feltételeket szabtam: párterápia, őszinte beszélgetések, és ha egyszer is hazudik még nekem vagy a gyerekeknek, vége mindennek.

Nehéz volt újra bízni benne. Minden nap küzdöttem magammal: vajon jól döntöttem? Vajon képes lehet-e egy ember valóban megváltozni?

Most itt ülök a nappaliban, nézem Gábort és a gyerekeket nevetni vacsora közben. Néha még mindig érzem a múlt fájdalmát – de már nem uralkodik rajtam.

Ti mit tennétek a helyemben? Lehet igazán megbocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?