Amikor a szív és az ész egymás ellen fordul: Egy anya vallomása a fia iránti szeretetről és a határokról

– Anya, kérlek… csak most az egyszer! – Gábor hangja remegett, ahogy az ajtóban állt. A keze ökölbe szorult, a tekintete kétségbeesett volt. A nappaliban ültem, a kezem reszketett a teáscsészével. A férjem, László, némán bámulta az ablakot, mintha ott keresné a választ arra, amit én sem tudtam kimondani.

– Gábor, nem megy… – suttogtam végül. A szó szinte megfulladt bennem. Harminc évig mindig ott voltam neki. Amikor leesett a bicikliről, amikor elhagyta az első szerelme, amikor nem vették fel az egyetemre. Mindig én voltam az, aki segített. Most mégis nemet mondtam.

Gábor arca eltorzult. – Tudod jól, hogy bajban vagyok! Miért pont most fordítasz hátat nekem? – kiáltotta, és a hangja visszhangzott a régi parkettán.

László végre megszólalt: – Fiam, anyádnak igaza van. Nem tudunk mindig mindent megoldani helyetted. Nekünk is gondolnunk kell magunkra.

A csend szinte fojtogató volt. Hallottam Gábor lélegzetét, ahogy zihálva próbálta visszatartani a könnyeit. Én is sírtam belül, de nem mutathattam ki. Az utóbbi hónapokban minden forintot félretettünk. Az infláció egyre csak nőtt, a nyugdíjunk épphogy elég volt a rezsire és gyógyszerekre. A szomszéd Marika néni már kétszer kért kölcsön tőlünk, de neki sem tudtunk adni.

Gábor azonban más volt. Ő a fiunk. Az egyetlen gyermekünk. Amikor megszületett, azt hittem, soha nem lesz olyan pillanat, amikor ne tenném meg érte bármit. Most mégis itt álltam, és nemet mondtam.

– Anya… – Gábor hangja megtört. – Ha most nem segítesz, elveszítem az albérletemet. Nem tudom, hova megyek majd.

– Próbáltál már munkát keresni? – kérdeztem halkan.

– Próbáltam! De mindenhol csak minimálbért ajánlanak, abból nem lehet megélni! – csattant fel.

László sóhajtott. – Fiam, mi is így kezdtük. Nem volt könnyű nekünk sem. De nem lehet mindig csak kérni.

Gábor dühösen felkapta a kabátját. – Ti ezt sosem értitek meg! Mindig csak azt hajtjátok, hogy régen minden jobb volt! – kiabálta, majd kiviharzott az ajtón.

A csend utána még nehezebb volt elviselni. László odalépett hozzám, megsimogatta a vállam.

– Jól döntöttél – mondta halkan.

De én nem éreztem jól magam. Egész éjjel forgolódtam az ágyban. Eszembe jutottak azok az évek, amikor Gábor még kisfiú volt. Amikor együtt sétáltunk a Városligetben, amikor együtt sütöttük a palacsintát vasárnaponként. Akkoriban minden olyan egyszerűnek tűnt.

Másnap reggel Marika néni csengetett át egy kis süteménnyel. – Hallottam tegnap este… minden rendben? – kérdezte óvatosan.

– Nem tudom – vallottam be őszintén. – Néha úgy érzem, mintha két ember lennék egyszerre: az anya és a nő, aki fél az öregedéstől és a bizonytalanságtól.

Marika néni bólintott. – Az én fiam is kért már pénzt tőlem. Egyszer nemet mondtam neki… hónapokig nem beszélt velem utána. De végül rájött, hogy muszáj volt megtanulnia önállónak lenni.

A szavai megnyugtattak egy kicsit, de még mindig fájt a gondolat: mi van, ha Gábor soha többé nem jön vissza? Mi van, ha örökre elveszítem őt?

Aznap este Gábor felhívott. A hangja halk volt és fáradt.

– Anya… sajnálom, hogy kiabáltam veletek tegnap – mondta.

– Semmi baj, fiam – válaszoltam könnyes szemmel.

– Találtam egy munkát egy pizzériában. Nem sok pénz, de legalább lesz hol aludnom egy ideig.

– Büszke vagyok rád – suttogtam.

Letettük a telefont, és én végre sírtam egy nagyot. Nem azért, mert fájt nemet mondani neki – hanem mert tudtam: most nőtt fel igazán.

Azóta is gyakran gondolkodom: vajon jó anya vagyok-e? Vajon hol van az a határ, ahol már nem segíthetek tovább anélkül, hogy magamat is elveszíteném? Ti mit tennétek az én helyemben?