„Az anyósom mindent a sógoromra hagyott – én pedig képtelen vagyok megbékélni ezzel” – Egy magyar család titkai és sebei
– Ez nem lehet igaz… – suttogtam magam elé, miközben a közjegyző hangja monotonul visszhangzott a szűk irodában. A férjem, Gábor, mellettem ült, keze remegett az ölemben. A sógorom, András, mereven bámult maga elé, mintha már előre tudta volna az egészet. Az anyósom, Ilona néni végrendeletét olvasták fel, és minden szóval egyre jobban éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul.
„…minden ingó és ingatlan vagyonomat András fiamra hagyom…”
A szavak visszhangoztak a fejemben. Gábor nem kapott semmit. Egyetlen fillért sem. Se a régi családi házat Kecskeméten, se a kis nyaralót Balatonlellén, se az ékszereket, se a porcelánokat, amiket annyira szeretett. Csak egy üres borítékot, benne egy fényképpel: Gábor gyerekkori képe az anyjával.
Aznap este otthon ültem a konyhában, és csak néztem Gábort, ahogy némán bámulja a poharát. – Miért? – kérdeztem végül halkan. – Miért tette ezt veled az anyád?
Gábor vállat vont. – Mindig is András volt a kedvence. Tudod jól.
De én nem tudtam elfogadni. Nem tudtam elengedni azt a keserűséget, ami belém költözött. Tizenöt éve vagyunk házasok. Mindent együtt csináltunk: felneveltük a két gyereket, dolgoztunk, spóroltunk, segítettük Ilona nénit is, amikor beteg volt. Hányszor vittem neki levest, amikor influenzás volt! Hányszor mentünk hozzá ünnepekkor, még akkor is, amikor inkább otthon maradtam volna! És most? Egy tollvonással kitörölt minket az életéből.
A következő hetekben minden megváltozott. András hirtelen elkezdett felújításokat tervezni a kecskeméti házban. A családi csoportban lelkesen küldözgette a terveket: új konyha, új fürdőszoba. Anyósom régi porcelánjait árverésre vitte. A férjem családja úgy tett, mintha minden rendben lenne. De én nem tudtam elengedni.
Egy vasárnap délután átjöttek hozzánk vacsorára. Ott ültünk az asztalnál: András, a felesége Zsuzsa, meg a két gyerekük. Próbáltam mosolyogni, de belül forrtam. Amikor András megjegyezte: – Remélem, nem haragszotok rám… – egyszerűen elszakadt bennem valami.
– Nem rád haragszom – mondtam ki végül remegő hangon –, hanem arra, hogy ennyire igazságtalan volt mindenki velünk szemben.
Csend lett. Zsuzsa zavartan piszkálta a villáját. Gábor lesütötte a szemét.
– Én sem értem anyát – mondta halkan András. – De nem tehetek róla.
– Dehogynem! – csattantam fel. – Te mindig mindent megkaptál! Mi meg csak néztük…
A gyerekeink is ott ültek az asztalnál. Lili sírva fakadt. – Anya, ne veszekedjetek!
Aznap este Gábor rám nézett: – Nem akarom ezt tovább csinálni. Nem akarok haragban lenni a testvéremmel.
– És én? Nekem mit mondasz? Nekem nem fájhat?
– Fájhat – mondta halkan –, de nem változtat semmin.
Azóta minden nap küzdök magammal. Próbálok megbocsátani Ilona néninek, de nem megy. Próbálok nem irigykedni Andrásra, de nem megy. Próbálok úgy tenni, mintha nem számítana az egész – de hazudnék magamnak.
A barátnőim azt mondják: „Ne foglalkozz vele! Az élet úgyis visszaadja!” De én csak azt érzem: elvesztettem valamit, amit soha nem kapok vissza. Nem is az anyagiak fájnak igazán – hanem az érzés, hogy minket sosem szerettek eléggé.
A férjem próbál továbblépni. Én viszont minden nap újra és újra átélem azt a pillanatot a közjegyzőnél. Vajon jogom van haragudni? Vagy csak az egóm sérült? Ti mit tennétek a helyemben?