Amikor a szívem darabokra hullott: Az én történetem kisfiunk, Marci elvesztéséről

– Marci! Hol vagy? – kiáltottam kétségbeesetten, miközben a kert végében futottam. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. A nap már lemenőben volt, a fák árnyéka hosszúra nyúlt a fűben. Aznap délután minden olyan átlagosnak tűnt. Anyukám épp a konyhában főzött, én pedig a teraszon ültem, amikor Marci, a hároméves kisfiam, hirtelen eltűnt a szemem elől.

– Biztos csak elbújt – mondta Zsolt, a férjem, de a hangja remegett. Tudtam, hogy ő is fél. Marci mindig is kíváncsi gyerek volt, de sosem ment messzire. Most viszont sehol sem találtuk.

A keresés egyre kétségbeesettebbé vált. A szomszédok is csatlakoztak hozzánk, minden bokrot átnéztünk, minden zugot átkutattunk. Aztán megláttam a kis cipőjét a tóparton. Abban a pillanatban megfagyott bennem a vér.

– Ne! – sikítottam, és rohantam a vízhez. Zsolt utánam vetette magát. A következő percek ködösek számomra: kiabálás, vízcsobogás, valaki hívja a mentőket. Marci teste mozdulatlanul feküdt a parton. Próbáltuk újraéleszteni, de már késő volt.

A temetés napján az egész falu ott volt. Mindenki hozott virágot, de senki sem tudott mit mondani. Anyám csak némán sírt mellettem, Zsolt keze remegett az enyémben. A pap szavai üresen kongtak a fejemben: „Isten útjai kifürkészhetetlenek.” Én csak azt éreztem, hogy valami végleg eltört bennem.

A következő hetekben minden megváltozott. Zsolttal alig beszéltünk. Ő magába zárkózott, én pedig órákig ültem Marci szobájában, szorongatva a kedvenc plüssmackóját. Anyám próbált segíteni, de csak annyit mondott: „Az idő majd begyógyítja.” De mit gyógyít meg az idő? Egy anyai szívet nem lehet újra összerakni.

A faluban is más lett minden. Az emberek kerültek minket. Ha megláttak az utcán, lesütötték a szemüket vagy gyorsan témát váltottak. Egyik nap a boltban találkoztam Rékával, Marci óvónőjével.

– Nagyon sajnálom… – kezdte halkan.

– Köszönöm – válaszoltam gépiesen.

– Ha beszélgetni szeretnél… – tette hozzá bizonytalanul.

Csak bólintottam. De nem akartam beszélgetni. Senki sem értette igazán, mit érzek. Mindenki azt várta, hogy majd túllépek rajta, hogy visszatérek a régi életemhez. De hogyan lehetne?

Egy este Zsolt halkan megszólalt vacsora közben:

– Szerinted hibáztunk?

Sokáig hallgattam. A bűntudat már régóta mardosott belülről.

– Nem tudom – suttogtam végül. – Csak egy pillanatra nem figyeltem oda…

Zsolt felállt az asztaltól és kiment az udvarra. Hallottam, ahogy becsapja maga mögött az ajtót.

Az éjszakák voltak a legnehezebbek. Folyton visszatértek azok a percek: Marci nevetése, ahogy futkározik a kertben; az utolsó pillantásom rá; az üres ágy reggelente. Néha úgy éreztem, megőrülök ettől a fájdalomtól.

Egy nap anyám leült mellém.

– Kislányom – mondta halkan –, nem tehetsz róla. Az élet néha igazságtalan.

– De miért pont velünk történt? – kérdeztem sírva.

– Erre nincs válasz – felelte.

A családunk darabokra hullott. Zsolttal egyre távolabb kerültünk egymástól. Ő dolgozni menekült, én pedig Marci emlékeihez kapaszkodtam. A barátaink is elmaradoztak; mintha féltek volna attól, hogy a mi tragédiánk rájuk is átragad.

Egyedül Réka keresett meg újra.

– Tudod – mondta –, sokan nem tudják, mit mondjanak ilyenkor. Félnek attól, hogy megbántanak téged.

– Már nem számít – feleltem fáradtan.

– De számít – nézett rám komolyan. – Nem vagy egyedül.

Talán igaza volt. Talán tényleg nem vagyok egyedül ebben a fájdalomban. De még mindig nem tudom, hogyan tovább.

Most itt ülök Marci szobájában, és nézem az ablakon át az udvart, ahol utoljára láttam őt játszani. Vajon valaha képes leszek újra örülni az életnek? Vagy örökre ebben a csendben és fájdalomban kell élnem?

Ti mit tennétek a helyemben? Hogyan lehet továbblépni egy ilyen veszteség után?