„A nagymamám kikényszerítette, hogy együtt éljek a testvéremmel – azt hittem, csak viccel”

„Nem fogok nyugodtan pihenni, amíg nem osztod meg a lakásodat a bátyáddal!” – csattant fel nagymamám hangja a kórházi ágyon, miközben a kezemet szorította. A szobában fojtogató volt a levegő, és csak a gépek halk pittyegése törte meg a csendet. Ott állt mellettem Gábor, a bátyám, aki mindig is kívülálló volt a családban. Soha nem tudtam eldönteni, hogy irigyeljem-e vagy sajnáljam őt. Most viszont egyértelmű volt: haragudtam rá.

– Ez nem igazságos, mama – suttogtam. – Én dolgoztam meg ezért a lakásért, ő meg csak jön és beköltözik?

Gábor csak lesütötte a szemét. Nem szólt semmit. Mindig is ilyen volt: csendes, visszahúzódó, mintha sosem akarna igazán részt venni az életünkben. Aztán nagymama meghalt, és minden megváltozott.

A temetés után napokig nem beszéltem Gáborral. Anyám próbált békíteni, de én csak dühös voltam. A lakásom volt az egyetlen hely, ahol végre önálló lehettem. Évekig spóroltam rá, két munkahelyen dolgoztam, hogy végre elköltözhessek otthonról. Most pedig azt várják tőlem, hogy osszam meg vele?

Egy este aztán csöngettek. Gábor állt az ajtóban két bőrönddel.

– Szia, Zsuzsi – mondta halkan. – Tudom, hogy nem örülsz nekem… De nincs hova mennem.

Nem tudtam mit mondani. Csak félreálltam az ajtóból.

Az első hetek maga volt a pokol. Gábor mindent széthagyott maga után: koszos bögrék a nappaliban, szennyes ruhák a fürdőszobában. Éjszakánként hangosan telefonált valakivel – sosem tudtam kivel –, és reggelente mindig ő ette meg az utolsó szelet kenyeret. Próbáltam beszélni vele.

– Gábor, nem lehetne egy kicsit figyelmesebb? Ez nem kollégium!

– Bocsánat – motyogta –, csak… még szokom.

De semmi sem változott. Egyre feszültebb lettem. Egyik este már annyira elegem volt, hogy kiabálni kezdtem vele.

– Miért nem tudsz egyszerűen normális lenni? Miért kell mindent tönkretenned?

Gábor csak állt ott, lehajtott fejjel.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nem akartam gondot okozni.

Aznap este sírva aludtam el. Utáltam ezt az egészet: utáltam Gábort, utáltam magamat is azért, hogy ilyen helyzetbe kerültem.

Aztán egy nap hazajöttem munkából, és Gábor nem volt otthon. Az asztalon egy cetli várt: „Elmentem munkát keresni.” Meglepődtem. Eddig mindig csak otthon ült vagy elment valahova céltalanul. Este későn ért haza.

– Felvettek egy pizzériába futárnak – mondta büszkén. – Holnap kezdek.

Először éreztem valami halvány reményt. Talán mégsem reménytelen az egész.

Ahogy teltek a hetek, Gábor tényleg próbált változtatni. Néha még mosogatott is helyettem, és egyszer vett nekem egy csokit is „bocsánat” felirattal. De még mindig ott volt köztünk valami kimondatlan feszültség.

Egy este anyám hívott.

– Zsuzsi, beszélned kellene Gáborral. Tudod, neki sosem volt könnyű… Apátok mindig őt hibáztatta mindenért.

Ekkor értettem meg először igazán: Gábor egész életében kívülálló volt. Apánk kemény ember volt, sosem dicsérte meg egyikünket sem, de Gábort különösen sokszor bántotta szóval is. Én mindig próbáltam megfelelni neki – jó jegyeket hozni, rendet tartani –, de Gábor egyszerűen bezárkózott.

Másnap este leültem mellé a kanapéra.

– Gábor… Emlékszel arra, amikor gyerekek voltunk és elbújtunk a padláson?

Elmosolyodott.

– Persze. Mindig te találtad ki a legjobb búvóhelyeket.

Nevettünk egy kicsit. Aztán csend lett.

– Sajnálom, hogy ilyen nehéz velem – mondta végül. – Csak… néha úgy érzem, mintha sehol sem lennék otthon.

Ezután valami megváltozott köztünk. Nem lettünk hirtelen legjobb barátok, de elkezdtünk beszélgetni esténként: a munkáról, a múltról, arról, hogy mitől félünk leginkább. Megtanultuk egymást elviselni – sőt, néha még segítettünk is egymásnak.

Most már tudom: nagymama nem azért akarta ezt az egészet, hogy engem büntessen. Hanem mert hitt abban, hogy a család akkor is család marad, ha néha fájdalmas együtt élni vele.

Néha még most is nehéz: összeveszünk apróságokon vagy bosszantjuk egymást. De már nem érzem magam egyedül ebben a lakásban.

Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani egymásnak? Vagy csak megtanulunk együtt élni a múlt sebeivel? Ti mit tennétek a helyemben?