Anyósom árnyékában: Hogyan vesztettem el a saját életemet a feleségem anyjának akarata miatt

– Már megint Ilona néni mondta ezt, ugye? – kérdeztem fojtott hangon, miközben Dóra a konyhapultnak támaszkodva nézett rám. A vasárnapi ebéd illata még ott lebegett a levegőben, de a gyomrom görcsben volt.

– Ő csak segíteni akar – felelte Dóra, és lesütötte a szemét. – Tapasztaltabb nálunk, tudod jól.

– De miért kell mindenben őt kérdezni? Miért nem dönthetünk végre ketten? – csattantam fel. A hangom visszhangzott a csendes lakásban.

Az egész ott kezdődött, amikor összeházasodtunk. Akkor még azt hittem, hogy Dóra csak szeretetteljes kapcsolatban van az édesanyjával. Ilona néni mindig kedves volt hozzám, sütött-főzött, segített a szervezésben. Aztán amikor beköltöztünk az első közös albérletünkbe Zuglóban, hirtelen mindenben ott volt az ő véleménye. Milyen színű legyen a függöny? Melyik boltban vegyük a mosógépet? Milyen nevet adjunk a macskának?

Eleinte viccesnek találtam. „Anyukám szerint ez a legjobb mosópor!” – mondta Dóra nevetve, és én is nevettem vele. De aztán egyre kevésbé lett vicces. Egyre inkább úgy éreztem, hogy nem ketten vagyunk ebben a házasságban, hanem hárman.

Egyik este, amikor hazaértem a munkából – villamosmérnökként dolgozom egy budapesti cégnél –, Dóra éppen telefonált. Halk hangon beszélt, de amikor beléptem, gyorsan letette.

– Anyukáddal beszéltél? – kérdeztem óvatosan.

– Igen… csak megkérdeztem, mit főzzek holnapra – felelte.

– És mit mondott?

– Hogy főzzek tökfőzeléket. Szerinte az egészséges.

Sóhajtottam. Nem szeretem a tökfőzeléket. Dóra tudta ezt. De mégis azt főzte másnap.

Aztán jöttek a nagyobb döntések. Lakásvásárlás. Ilona néni minden hirdetést átnézett, minden helyszínre eljött velünk. Amikor én egy csendesebb zuglói utcában találtam egy szimpatikus lakást, Dóra csak annyit mondott: „Anyukám szerint túl messze van a piac.” Végül persze azt vettük meg, amit Ilona néni javasolt – egy panelt Kőbányán, közel hozzájuk.

A családi ebédek egyre feszültebbek lettek. Az apósom, Laci bácsi csendben ült az asztalnál, mintha már rég feladta volna a harcot. Én viszont nem akartam beletörődni.

Egy vasárnap délután, amikor Dóra és Ilona néni a konyhában beszélgettek, kihallottam egy mondatot:

– Ne hagyd, hogy túl sokat döntsön ő! Egy nőnek kell irányítani otthon – mondta Ilona néni határozottan.

Dóra csak bólogatott. Akkor éreztem először igazán elveszettnek magam.

Próbáltam beszélni Dórával erről. Egy este leültettem:

– Szeretlek, de úgy érzem, mintha mindig az anyukád véleménye lenne az első. Nem tudunk ketten dönteni semmiről.

Dóra szeme megtelt könnyel.

– Nem akarok megbántani… csak félek hibázni nélküle. Mindig ő segített mindenben…

– De most már felnőttek vagyunk! – mondtam kétségbeesetten. – Nem lehetünk örökké gyerekek!

Dóra csak sírt. Én pedig tehetetlenül ültem mellette.

A helyzet egyre romlott. Amikor bejelentettük, hogy gyereket szeretnénk, Ilona néni már másnap hozott egy listát arról, milyen nevet adhatunk majd neki (természetesen csak hagyományos magyar neveket), milyen iskolába írassuk majd be (természetesen abba, ahová ő is járt), sőt még azt is megmondta, mikor lenne „ideális” teherbe esni.

Egy este Dóra sírva fakadt:

– Nem bírom ezt! Két tűz között vagyok! Szeretlek téged is, de anyukám nélkül elveszettnek érzem magam…

– Akkor döntened kell! – mondtam dühösen. – Vagy mi ketten építjük fel az életünket, vagy örökre az anyukád árnyékában maradunk!

Aznap este külön szobában aludtunk.

A következő hetekben próbáltam távolságot tartani Ilona nénitől. Nem mentem át hozzájuk minden hétvégén, nem vettem részt minden családi programon. Dóra egyre idegesebb lett emiatt.

Egy nap azonban váratlanul csörgött a telefonom: Ilona néni hívott.

– Fiam – kezdte szokatlanul lágy hangon –, tudom, hogy haragszol rám. De én csak azt akarom, hogy boldogok legyetek…

– Akkor engedje el végre a lányát! – vágtam vissza indulatosan.

Hosszú csend volt a vonalban.

Azóta sem változott sok minden. Dóra próbál lavírozni kettőnk között, de érzem rajta: sosem lesz igazán önálló mellettem. Néha azon gondolkodom: vajon én vagyok túl önző? Vagy tényleg lehetetlen boldog házasságot élni úgy, ha valaki sosem tud elszakadni a szüleitől?

Ti mit tennétek az én helyemben? Lehet-e igazi családot alapítani úgy, hogy mindig ott lebeg valaki harmadikként közöttünk?